Délután fél hatra járt már, mire John és Elise Graham nagy nehezen odatalált a faluba, amely úgy bújt meg a Maine állambeli Willow közepén, mint egy kis homokszem valamely gyanús gyöngykagylóban. A falu nem egészen öt mérföldre volt csak a Hempstead-laktól, de közben kétszer fordultak rossz irányba. Mikor végre megérkeztek a Fő utcára, mindketten felhevültek voltak és levertek. A Ford légkondicionálója bedöglött St. Louisból idefelé, úgy érezték legalább negyven fok van a kocsiban. No persze közel sincs annyi, gondolta John Graham. Ahogy az öregek mondják, nem a hőség teszi, hanem a pára. Úgy érezte, szinte ki tudna nyúlni és meleg vízcseppeket facsarni a levegőből. Fent tiszta volt az ég és zavartalanul kék, a magas páratartalom miatt mégis azt érezte az ember, bármely percben eleredhet az eső. A francba is - mintha máris esne.

- Ott az élelmiszerbolt, amelyről Milly Cousins beszélt! - mutatott kifelé Elise.

- Nem éppen úgy fest, mint a jövő század bevásárlóközpontja - dörmögte rá John.

- Hát nem éppen - hagyta helyben óvatosan Elise. Óvatosak voltak mind a ketten. Majdnem két éve voltak ugyan házasok, s még mindig szerelmesek, de azért hosszú volt ez az út St. Louisból, főleg, hogy se a rádió, se a légkondicionáló nem működött a kocsiban. John nagyon remélte, hogy kellemes nyaruk lesz itt Willow-ban (ehhez igazán minden adott volt, minthogy a Missouri Egyetem fizette a cechet), hanem azért egy hét is beletelhet, amíg belakják a házat, és otthonosan érzik magukat benne. Aztán meg, mikor a hőség ilyen fullasztóan telepszik az emberre, könnyen vita kerekedhet a semmiből is. Márpedig egyikük sem szerette volna, ha így kezdődik ez a nyár.

John lassan hajtott végig a Fő utcán a Willow Vegyesbolt és Iparcikküzlet felé. A tornác egyik sarkáról rozsdás tábla lógott le, rajta kék sas, John kikövetkeztette, hogy egyúttal ez a helyi postahivatal is. A vegyesbolt álmosnak tetszett a délutáni fényben, egyetlen kocsi, egy viharvert Volvo árválkodott egy tábla alatt, amelyre az volt írva: OLASZ SZENDVICSEK - PIZZA - FŰSZERÁRU - HORGÁSZENGEDÉLYEK, ám a városka többi részéhez viszonyítva ez majdhogynem forgatagnak tűnt. Az ablakban neon sörreklám villódzott, jóllehet majdnem három óra volt még sötétedésig. Ez aztán merész, gondolta magában John, remélem, a tulaj engedélyeztette a táblát a helyi önkormányzattal, mielőtt kitette.

- Én azt hittem, nyáron egész Maine állam egy nyaralóparadicsom - mormogta Elise.

- Az eddigiekből ítélve, Willow mintha kissé kiesne a turistaforgalomból - felelte a férfi.

Kiszálltak a kocsiból, fellépdeltek a tornác lépcsőjén. Szalmakalapos, idős férfi ült kinn egy nád hintaszékben, apró, kék, ravasz szeme sarkából figyelte őket. Maga készítette cigarettát sodorgatott, apró dohánymorzsalékok szóródtak belőle a kutyájára, amely a lába előtt nyúlt el. Nagy, sárga kutya volt, meghatározhatatlan fajtájú szerzet. Mancsai pont a hintaszék egyik ívelt talpa alatt feküdtek. Az öreg nem vett tudomást az állatról, mintha nem is érzékelte volna, hogy ott van, hanem azért a hintatalp épp egy centire állt meg mindig a veszélyben lévő mancsok felett, ahányszor csak az öreg előrebillent. Elise-t megmagyarázhatatlan módon megragadta ez a kis idill.

- Adj' isten, asszonyom, uram - szólalt meg az öregúr.

- Helló - felelte Elise, és óvatos kis mosolyt villantott felé.

- Hahó! - köszönt John is. - A nevem...

- Mr. Graham - fejezte be nagy léleknyugalommal az öreg. - Graham úr és Graham asszony. Akik kivették a Hempstead-lakot a nyárra. Hallottam, maga valami könyvet ír.

- A franciák tizenhetedik századi bevándorlásáról hagyta helyben John. - Nem mondom, gyorsan terjed errefelé a hír!

- Meghiszem azt! - hagyta helyben az öreg is. - Kisváros ez, tudja... - Szájába dugta a cigarettát, ahol az nyomban szét is esett, teliszórva dohánnyal a lábát meg az eb petyhüdt bundáját. A kutya meg se rezzent. -Ej, rossebb eszi... morogta az öreg, és lehámozta a makrancos papírt az ajkáról. - Az asszony úgyse akarja, hogy bagózzak. Aszongya, olvasta az újságba', hogy rákot csinál neki is meg nekem is.

- Csak vásárolni ugrottunk be a városba - szólalt meg Elise. - Fantasztikus az a régi ház, de a konyhaszekrény kong az ürességtől.

- Hja - mondta az öreg. - Hát, örvendek a szerencsének. Henry Eden vagyok. - Feléjük nyújtotta göcsörtös jobbját. John kezet rázott vele, Elise úgyszintén. Mindketten nagyon komolyan. Az öreg bólintott, mint aki értékeli a gesztust. - Félórával ezelőttre vártam magukat. Gondolom, kicsit tévelyegtek. Sok út van errefelé ahhoz képest, milyen kis hely ez! - Felnevetett. Kongó, hörghurutos hang volt, slejmos, dohányos köhögésbe fulladt. - Willowban egy seregnyi út van, hohó! - És újra nevetett.

John szemöldöke feljebb húzódott. - Ugyan mire fel várt minket?

- Lucy Doucette hívott fel, asszonta, most hajtott el előtte a két vendég - felelte Eden. Kivette a dohányzacskóját, kinyitotta, belenyúlt; és kihalászott belőle egy csomag cigarettapapírt. - Maguk nem ismerik Lucyt, de ő aszongya, hogy maga, asszonyom, ismeri az unokahúgát.

- Milly Cousins dédnagynénikéjéről van szó?

- Arrúl - hagyta helyben Eden. Szórni kezdte a dohányt, de a legnagyobb része megint a kutyára pottyant. John Graham már arra gondolt, tán nem is él a kutya, mikor az hirtelen megemelte a farkát, és szellentett egyet. Hát ez nem jött be, gondolta John. - Willow-ban szinte mindenki rokona mindenkinek. Lucy odébb lakik, a hegy lábánál. Magukra telefonáltam volna amúgy is, de mivel Lucy asszonta, jönnek errefele, hát...

- Honnan tudta, hogy ide jövünk?

Henry Eden vállat vont. Ugyan hová mehetnének még?

- Beszélni akart velünk? - kérdezte Elsie.

- Hát... muszáj lenne... - felelt Eden. Végigsimította a cigarettát, s a szájába dugta. John várta, szétesik-e újra, mint a másik. Enyhén kusza volt a feje ettől az egész helyzettót, mintha akaratlanul valami CIA-pásztoridillbe csöppent volna bele.

A cigaretta most valahogy egyben maradt. A hintaszék egyik karfájára megpörkölődött smirglidarab volt erősítve. Eden meggyújtotta rajta a gyufát, s a cigarettához tartotta a lángot; a fele meg is gyulladt a nyomán.

- Asszem, tán szívesen töltenék az éjszakát valahol másutt - szólalt meg végül.

John hitetlenkedve pislogott. - Valahol másutt? Már miért töltenénk? Hisz csak most értünk ide.

- Azért érdemes elgondolkodni rajta, uram! - szólalt meg egy hang Eden háta mögött.

Grahamék megfordultak, s egy magas, csapott vállú nőt pillantottak meg a vegyesbolt rozsdás drótháló ajtajában. Arca egy bádogtábla fölül nézett ki rájuk, Chesterfield cigarettareklám volt rápingálva: HÚSZ SZÁL EXTRA CIGARETTE - EXTRA NAGY AZ ÖRÖM RAJTA. A nő kinyitotta az ajtót, és kilépett ő is a tornácra. Arca beesett volt és fáradt, de nem látszott ostobának. Egyik kezében egy vekni kenyér, a másikban egy hatrekeszes Dawson sör.

- Laura Stanton a nevem - mutatkozott be. - Örvendek a szerencsének. Igazán nem szeretnénk udvariatlannak tűnni itt Willow-ban, de ma este köszönt be az esős évszak.

John és Elise zavarodott pillantást váltott. Elise az égre nézett. Néhány bárányfelhőtől eltekintve tiszta, nyugodt kék volt.

- Tudom én is, hogy most milyen - felelt kérdés nélkül is Stanton asszony -, de ez semmit sem jelent. Ugye, Henry?

- Nem biz'a - erősítette meg Eden. Hatalmasat szívott időközben jócskán leapadt cigarettáján, azzal áthajította a tornáckorláton.

- Érezni a párásságot a levegőben - folytatta Stanton asszony - Ebből lehet tudni. Ugye, Henry?

- Naegen - egyezett bele kissé kelletlenül Eden. - Meg hát most van hét éve. Napra pontosan.

- Hajszálpontosan - erősítette meg Laura Stanton. Mindketten várakozással tekintettek Grahamékra.

- Már elnézést kérek - szólalt meg végül Elise -, de ebbó1 egy szót sem értek. Valami helyi tréfáról van szó?

- Gyűlölöm ezt az egészen - sóhajtott fel Laura Stanton, bár hogy az öregnek mondta-e vagy magának, John Graham nem tudta eldönteni.

- Muszáj, hogy meglegyen - felelte Eden.

A másik bólintott, aztán sóhajtott. Úgy, mint mikor egy asszony felvenni készül egy nehéz terhet, amit letett kis időre, hogy megpihenjen.

- Nem sokszor fordul elő - mondta -, mert Willow-ban csak hétévente egyszer van esős évszak.

Eden közbeszólt. - Június tizenhetedikén. Minden hete dik év június tizenhetedikéjén jön el az esős évszak. Sosincs másképp, még szökőévbe' se. Csak egyetlen éjsza ka, de mindig is úgy hívták, esős évszak. Vesszek meg, ha tudom, mér'. Maga tudja, Laura?

- Nem. De megköszönném, ha nem szakítana félbe, Henry Úgy veszem észre, kezd egyre szenilisebb lenni.

- Már bocsánat, hogy élek egyáltalán Csak leestem a halottaskocsiról! - Az öreg nyilvánvalóan megorrolt.

Elise kissé megrettent pillantást küldött John felé. Mintha azt kérdezte volna: Ezek most velünk szórakoznak? Vagy mindkettő bolond?

John nem tudta, de teljes szívéből kívánta, bár mentek volna Augustába bevásárolni, valahol a 17-es úton még be is kaphattak volna valami vacsorát egy osztrigabüfében.

- Figyeljenek ide - kezdte türelmesen magyarázni Stanton asszony - Rendeltünk maguknak egy szobát a Szép Kilátás Motelben a woolwichi út mentén, ha úgy gondolják. Telt ház van, de az igazgató az unokatestvérem, úgyhogy nekem hajlandó volt kiüríteni egy szobát. Holnap szépen visszajöhetnek, s aztán élvezhetik a nyarat. Igazán szívesen látjuk magukat.

- Hát ha ez vicc, én bizony nem értem a poénját - mondta John.

- Nem, uram, ez nem vicc - válaszolta a nő. Edenre pillantott, aki gyors; apró fejbólintással mintha arra biztatta volna: Mondja tovább, most már ne hagyja abba! A nő újra a házaspár felé fordította a tekintetét, mintegy megkeményítette magát, és folytatta: - Tudják, itt Willow-ban varangyeső esik hétévente. Hát tessék. Most már tudják.

- Varangyeső... - Elise hangja távolinak tűnt, merengőnek, mint aki azt mondja: Ébresszenek fel, ezt csak álmodom.

- Az, varangyeső! - erősítette meg derűsen Henry Eden.

John óvatosan körbepillantott, hátha segítségre lesz szükségük. Ám a Fő utca tökéletesen kihalt volt. Sőt nem egyszerűen kihalt, vette most észre, de zsaluk mögé rejtőzött minden ablaka. Egyetlen autó nem mozgott az úton. Egyetlen gyalogos nem volt a láthatáron, üresen tátongott mindkét járda.

Ebből nagy baj lehet, gondolta. Ha ezek az emberek olyan félnótásak, mint amilyennek teszik magukat, hát abból komoly baj lehet. Hirtelen eszébe jutott Shirley Jackson novellája - A lottó -, először azóta, hogy a középiskolában olvasta.

- Kérem, ne gondolják, hogy azért állok itt és locsogok, mint akinek nincs ki a négy kereke, mert olyan nagyon kedvemre van - mondta Laura Stanton. - Én igazán csak a kötelességemet teljesítem. Henry is. Tudják, nem egyszerűen csepereg az a varangyeső. Az, kérem, zuhog.

- Na gyere - szólt oda John Elise-nek, és megfogta a karját a könyöke felett. Rámosolygott a két helybélire, mosolya körülbelül olyan hamisítatlan volt, mint egy hatdolláros bankjegy - Örülünk, hogy megismertük magukat! - Levezette Elise-t a tornác lépcsőjén, válla fölött vissza-visszapillantott az öregemberre meg a csapott vállú, sápatag asszonyra. Nem érezte volna túl nagy biztonságban magát, ha most hátat fordít nekik.

A nő lépett egyet feléjük, John majdnem megbotlott és leesett az utolsó lépcsőfokon.

- Tudom, hogy nehéz elhinni... - olvasott a gondolataiban a nő. - Maga valószínűleg azt hiszi, hogy teljesen agyalágyult vagyok. ..

- Ugyan, dehogy! - felelte John. A széles, őszintétlen mosoly mintha a füle cimpájáig húzódott volna. Édes istenem, miért is jött el St. Louisból? Majdnem ezerötszáz mérföldet hajtott végig, bedöglött rádióval és lerobbant légkondicionálóval, csak azért, hogy Jekyll gazdával meg Hyde asszonysággal találkozzon!

- Hát jó, legyen! - A Laura Stanton hangjából és arcából áradó komor ünnepélyesség megállásra késztette a férfit az OLASZ SZENDVICSEK tábla mellett, jó kétméternyire a Fordtól. - Még azok is, akik már hallottak béka- meg varangy- meg madáresőről, még azok sem értik világosan, mi is történik itt Willow-ban hétévente egyszer. Hanem azért fogadjanak meg egy szíves tanácsot: ha tényleg úgy döntenek, hogy maradnak, jobb lesz, ha bezárkóznak a házba. A házban azért valószínűleg nem lehet gond.

- Azért csak zárják be a zsalukat is! - tette hozzá Eden. Az eb felbillentette a farkát, s egy újabb hosszú, morranó, beszédes kutyaszellentést produkált, mintegy nyomatékosítva a gazda szavát.

- Jó... jó, úgy lesz... - válaszolta bágyadtan Elise. John már nyitotta is a Ford ajtaját, s szinte betuszkolta a kocsiba.

- Mérget vehetnek rá - szűrte a szót az arcára fagyott széles mosoly alatt.

- És jöjjenek vissza hozzánk holnap! - kiáltott utánuk Eden, miközben John a maga oldalára igyekezett a Ford körül. - Holnap már bizonyára százszor nyugodtabban fogják érezni magukat nálunk. - Kis szünet után még hozzátette: - No, persze, ha még itt lesznek egyáltalán.

John intett, beszállt a volán mögé, és elhúzott.

A tornácon csend volt egy percig, míg az öregember meg a sápadt, beteges arcú asszony szemmel kísérték a Fő utcán távolodó Fordot. Érzékelhetően nagyobb sebességgel távozott, mint amennyivel érkezett.

- Hát, mi megtettük a magunkét - szólalt meg elégedetten az öreg.

- Meg - hagyta jóvá az asszony. - De én úgy érzem magam, mint egy félkegyelmű. Mindig úgy érzem magam, mint egy félkegyelmű, amikor így néznek ránk. Rám.

- Hát... - mondta az öreg - csak hétévente egyszer van. És pontosan így kell végigcsinálni. Merhogy ..

- Mert hozzátartozik a rítushoz... - fejezte be komoran az asszony

- Hja. A rítushoz.

Mintha csak egyetértését fejezné ki, a kutya felbillentette a farkát, és megint szellentett egyet.

A nő rúgott egyet rajta, aztán az öreghez fordult, csípőre tett kézzel.

- Henry Eden, ez a legbűzösebb dög hetedhét határban! A kutya egy morgással feltápászkodott, és lebillegett a tornác lépcsőjén, csak annyi időre állva meg, hogy egy szemrehányó tekintetet vessen Laura Stantonra.

- Nem tehet róla - mondta Eden.

A nő felsóhajtott, s a Ford után nézett. - Nagy kár - jegyezte meg. - Olyan jóravaló embereknek látszanak.

- Mi sem tehetünk arról - mondta Henry Eden, és sodorni kezdett egy újabb cigarettát.

Így aztán Grahamék mégiscsak az úton vacsoráztak egy osztrigabüfében. A szomszédos Woolwichban találtak egyet ("mely az elragadó Szép Kilátás Motelnek ad otthont", próbálta az élccel sikertelenül jobb kedvre deríteni a feleségét John), s leültek a deszkaasztal mellé egy öreg, szétterülő lombozatú fenyőfa alatt. A vendéglő szinte kiáltó ellentétben állt a willow-i főutca házaival. A parkoló majdnem teljesen megtelt (a legtöbb kocsi, akár az övék, nem helyi rendszámú volt); üvöltöző, fagylalttól maszatos gyerekek nyargalásztak fel s alá, miközben szüleik sétálgattak, legyeket csapdostak, és várták, hogy bemondják a számaikat a hangosanbeszélőn. Elég nagy volt a választék is. Tulajdonképpen, gondolta John, szinte mindent lehet kapni, feltéve, hogy befér a fritőzbe.

- Most úgy érzem, két napot se bírnék eltölteni ezen a helyen, nemhogy két hónapot! - mondta Elise. - A kislánynak máris elment a kedve a bulitól, Johnny.

- Ugyan, hiszen csak tréfa volt! Amolyan helybéli móka, turistaugrató. Jó, egy kissé tényleg elvetették a sulykot. Most valószínűleg átkozzák is magukat miatta.

- Én nagyon is komolynak láttam őket - felelt rá Elise. - Hogy menjek most vissza és nézzek annak a vénembernek a szemébe?

- Ezen nem izgatnám magam... a cigarettáiból ítélve, elérte azt a kort, amikor az égvilágon senkit nem ismer már meg. Még a legjobb barátait sem.

Elise igyekezett uralkodni a szája sarkában rángatózó izmokon, de aztán feladta, és hangos nevetésben tört ki. - Gonosz vagy!

- Talán inkább őszinte, de nem gonosz. Nem állítom, hogy Alzheimer-kórja van, de tény, hogy úgy nézett ki, mint akinek térkép kell ahhoz is, hogy a vécét megtalálja.

- De mégis, mit gondolsz, hol van a többi ember? Hisz egy lélek nem volt az egész városban!

- Bableves-partin a szomszéd kocsmában vagy kártyacsatán a helyi klubban. - John nyújtózott egyet. Aztán belepillantott Elise kagylós kosárkájába. - Nem sokat ettél, drágám!

- Drágám nem volt éhes.

- Mondom, hogy csak tréfa volt! - John megfogta a felesége kezét. - Engedd már el magad!

- Egészen... egészen biztos vagy benne, hogy csak az?

- Egészen-egészen. Ugyan már... hétévente egyszer varangyeső esik a Maine állambeli Willow-ban... Hát nem úgy hangzik, mintha egy Steven Wright-magánszámból vették volna ki?

Elise bágyadtan mosolygott. - Nem esik. Zuhog.

- Csak a régi horgászkódex szerint viselkedtek. Ha már lódítasz, lódíts nagyot! Gyerekkoromban, mikor nyári táborban voltunk, a szalonkavadászatról ment így a szöveg. Ha jól meggondoljuk, nem is olyan meglepő.

- Mi nem meglepő?

- Hát hogy az olyan emberek, akiknek fő jövedelemforrásuk a nyári turistaforgalom, felvesznek egy bizonyos nyáritábor-mentalitást.

- De az az asszony egyáltalán nem úgy viselkedett, mint aki tréfál. Megmondom neked az igazat, Johnny. Megrémített.

John Graham rendesen derűs arca hirtelen elkomolyodott és megkeményedett. Kissé idegennek tűnt rajta ez a kifejezés, de nem volt őszintétlen vagy tettetett.

- Tudom - felelte, miközben összeszedte a csomagolópapírokat, szalvétákat, műanyag kosárkákat. - De ezt még megkeserülik! Az ostobaságot, amíg csak ostobaság, még elviselem, de ha valaki a feleségemet rémíti meg - a pokolba, még engem is megrémítettek valamennyire! -, hát az már túllép a tűrés határán! No, mehetünk vissza?

- Visszatalálsz?

A férfi elnevette magát, most már újra a régi volt. - Szórtam le morzsákat!

- Milyen bölcs vagy, egyetlenem - mondta az asszony, s fölállt. Már mosolygott, John pedig örült neki. Elise mély lélegzetet vett - kész csodát művelt a kék batisztinggel, amit viselt -, aztán kiengedte. - Mintha csökkent volna a páratartalom.

- Igen. - John egy balkezes dobással a szemétkosárba hajította a hulladékot, s a feleségére kacsintott. - Ennyit az esős évszakról...

De mire befordultak a hempsteadi útra, a párásság visszatért, méghozzá gyilkos erővel. John úgy érezte, trikója nyálkás pókhálószövevényként tapad a mellére-hátára. Az ég, mely immár finom, estéli violaszínt öltött, még mindig tiszta volt, de érezte, hogy ha lenne egy szalmaszála, közvetlenül a levegőbő1 tudna vizet inni.

Az úton csak egy ház volt az övékén kívül, annak a hosszú dombnak a lábánál, amelynek tetején a Hempstead-lak állt. Amint elhajtottak előtte, John női sziluettet vett észre az egyik ablakában, mozdulatlanul állt, és őket nézte.

- Na, itt a Milly barátnéd dédnagynénikéje - jegyezte meg John. - Jó kis móka volt felhívnia azt a két vegyesbolti félnótást, és elmondani nekik, hogy jövünk. Kíváncsi vagyok, mikor kapták volna elő a robbanópárnát meg a csudaberregőt meg a vámpírfogat, ha még egy kicsit tovább maradunk.

- Annak a kutyának saját beépített csudaberregője volt! John nevetett, s csak a fejével helyeselt.

Öt perc múlva befordultak a ház kocsibejárójára. A kertet benőtte a gaz meg a sok törpe bokor, John el is határozta, hogy mihamarabb végére jár ennek a kis problémának. Maga a Hempstead-lak düledező tanyasi ház volt, az egymást követő generációk toldozgattak hozzá, ha úgy hozta a szükség vagy épp a kényszer, hogy építkezni kellett. A ház mögött egy csűr állt, három rozzant, zegzugos fészer kötötte össze őket. A robbanó kora nyárban a három fészer közül kettőt szinte teljesen ellepett az illatos loncvirág.

Innen fentről lenyűgöző kilátás nyílt a városra, különösen egy ilyen szép, tiszta estén. John egy pillanatra el is tűnődött, miképp lehet ennyire tiszta ilyen magas páratartalom mellett. Elise is odalépett férjéhez a kocsi elé, s így álltak egy percig, kezük egymás derekán, szemük a dombokon, melyek szelíden hullámoztak Augusta felé, és belevesztek az est árnyékaiba.

- Gyönyörű... - mormolta az asszony

- Hallgasd csak... - mondta a férfi.

Vagy ötvenméternyire a csűr mögött náddal és magas fűvel lepett kis ingovány terült el, benne békakórus énekelt, puttyogott és nyiszálta azt a kis rezgő szálat, amit az Isten valamilyen oknál fogva a békatorokba teremtett.

- Hát... - jegyezte meg Elise - a békák mindenesetre rendesen képviseltetik magukat.

- Varangy viszont nincs egy se. - John felnézett a tiszta égre, melyen az Esthajnalcsillag most nyitotta ki hidegen égő szemét. - Ott vannak, Elise! Ott fenn! Varangyfelhők!

Elise kuncogott.

- Ma éjjel Willow városkában... - szavalta John - egy varangy hidegfront találkozott egy gőte melegfronttal, aminek eredményeképp...

Az asszony oldalba bökte. - Te! - szólt rá halkan. - Menjünk be...

És bementek. És kihagyták a kört. És nem söpörtek be kétszáz dollárt.

Egyenesen lefeküdtek.

Elise egyórányi kellemes szunnyadásból arra riadt, hogy a tetőn valami puffan. Felkönyökölt. - John, mi volt ez?

- Hsssz... - John a másik oldalára fordult.

Varangyok, gondolta Elise, és halkan felnevetett... de ideges nevetéssel. Felkelt, az ablakhoz lépett, s mielőtt még a földet kereste volna a tekintete, hogy mi pottyanhatott le, azon kapta magát, hogy az égre pillant.

Még mindig felhőtlen volt, de most milliárd szikrázó csillag fénylett rajta. Nézte őket, egy pillanatra szinte megbűvölte néma, tiszta szépségük.

Puffanás. Elise visszahőkölt az ablaktól, s a plafonra pillantott. Akármi volt is, pont a feje fölött hullott a tetőre.

- John! Johnny! Ébredj!

- He? Micsoda? -A férfi felült, haja szétállt, mint a szénaboglya.

- Megindult! - szólalt meg Elise, és metszőn felnevetett. - A békaeső.

- Varangy - helyesbített John. - Ellie, miről be...

John körbepillantott, aztán kilódította a lábát az ágyból

- Megáll az ész! - Hangja halk volt, dühös.

- Hogy ért...

Puffanás-CSÖRRENÉS! A földszintről üvegcsörömpölés hallatszott.

- Akkurva életbe! - John felkelt, felrángatta a farmernadrágját. - Most már aztán elég! Rohadtul elég!

Puha puffanások verték a ház oldalát meg a tetőt. Az asszony a férfihoz bújt, most már nagyon félt. - Hogy érted ezt?

- Úgy, hogy az az elmebeteg nő meg tán a vénember is idejöttek néhány falubelivel, és dobálják a házat - felelt John. - Hát ennek véget vetek, most rögtön! Lehet, hogy csak a helyi vendégriogató szokásaiknak hódolnak, de...

PUFFANÁS, ZÚZÓDÁS! Most a konyhából.

- Akkurrva ÉLETBE! - ordított fel John, és kirontott lépcsőtérbe.

- Ne hagyj itt! - sikította Elise, és utánarohant.

John felkattintotta a lámpát az emeleten, aztán leviharzott a lépcsőn. A házat egyre gyorsabb ütemben érték puffanások és dobbanások, Elise még arra gondol: Ugyan hányan vannak a ház körül? Hány ember kell ahhoz, hogy ezt művelhessék? És mit hajigálnak ránk? Párnahajba bugyolált köveket?

John leért a lépcső aljára, és benyitott a nappaliba. Nagy ablakából ugyanaz a kilátás nyílt, mint amit az este megcsodáltak. Az ablak be volt törve. Üvegcserepek és szilánkok borították a szőnyeget. Megindult az ablak felé, hogy valamit kiüvöltsön ezeknek a gazembereknek, miszerint azonnal hozza a puskáját. Aztán újra a törött üvegre esett a pillantása, és eszébe jutott, hogy mezítláb van. Megtorpant. Egy pillanatra nem tudta, mihez kezdjen. Egyszer csak észrevett egy sötétlő formát az üvegdarabok között - nyilván egy követ, amivel valamelyik idióta, elfajzott strici beverte az ablakot -, és elfutotta a pulykaméreg. Az ablakhoz rontott volna, mezítlábasság ide vagy oda, ám ekkor a kő váratlanul megrángott.

Ez nem kő, gondolta. Ez egy..

- John? - szólalt meg Elise. A ház most már visszhangzott a szüntelen puffanásoktól. Mintha hatalmas, tocsogós jégdarabok bombáznák őket. - John, mi az?

- Egy varangy .. - felelte ostobán a férfi. Még mindig a rángó testre meredt a tört üveghalmaz közepén, s inkább magának beszélt, mint a feleségének.

Felemelte a tekintetét, és kinézett az ablakon. És amit látott, attól elállította lélegzetét az iszonyat és hitetlenség. Nem látta többé se a dombokat, se a láthatárt - úristen, hisz a csűrt is alig látja, pedig az negyvenméternyire sincs!

A levegő telis-tele volt hulló testekkel.

Újabb három pottyant be a törött ablakon. Az egyik a padlón landolt, nem messzire rángó társától. Egy éles üvegszilánkon szánkázott végig, fekete folyadék lövellt ki vastag cseppekben a testéből.

Elise sikított.

A másik kettő a függönybe gabalyodott, az vad hevességgel kezdett tekeregni és rángatózni. Az egyik kiszabadította magát. Lehuppant a padlóra, és John felé szökdécselt.

A férfi a fal felé tapogatózott, keze mintha nem is tartozott volna a testéhez. Ujjai a villanykapcsolót keresték, s végül felkattintották.

Az üveggel borított padtón felé szökdécselő valami varangy is volt meg nem is. Zöldesfekete teste túl nagy volt annak, túl göcsörtös. Fekete-aranyszín szemei úgy guvadtak ki a fejéből, mint két lidérctojás. A szájából pedig... - az állkapocs be se tudott csukódni tőle! - óriás, tűéles fogak csokra villogott elő.

Vastag, brekegő hangot hallatott, és úgy ugrott rá Johnra, mintha rugón pattant volna. Mögötte újabb varangyok hullottak befelé az ablakon keresztül. Azok, amelyek leestek a földre vagy nyomban megdöglöttek, vagy megnyomorodtak, de sok - nagyon is sok - volt közülük, amelyik a függönyt használta védőhálóként, s azok sértetlenül bucskáztak le a padlóra.

- Kifelé! - üvöltötte John a feleségének, és belerúgott a varangyba, amelyik - igen, észveszejtő, de így volt! - nekitámadt. Nem hőkölt meg a férfi lábától, hanem felülről belemélyesztette görbe tűfogit a lábujjaiba. A fájdalom azonnali volt, tüzes s szinté elviselhetetlen. A férfi gondolkodás nélkül vett egy félfordulatot, és teljes erejéből belerúgott a falba. Érezte, hogy széttörnek a lábujjai, de széttört a varangy is, fekete vére félkör alakban, akár egy legyező, spriccelt szét a falburkolatra. John lábujjai, mint valami őrült útjelző tábla, minden irányba egyszerre mutattak.

Elise dermedten állt az előszobaajtóban. Hallotta, ahogy a házban mindenfelé ropognak-zúzódnak az ablakok. Szeretkezés után John egyik trikóját vette fel, most annak a nyakát szorongatta mindkét kezével. A levegő teli volt undok, brekegő hangokkal.

- Elise, kifelé! - rikoltotta John. Megfordult, megrázta véres lábát. A varangy, amelyik megharapta, döglött volt már, de valószínűtlenül hatalmas fogai még mindig úgy ültek a húsában, mint egy csomó összekuszálódott halhorog. A levegőbe rúgott, mintha futball-labdát táncoltatna, s a varangy végre lerepült róla.

A nappali kifakult szőnyege most már tele volt felfúvódott, ugráló testekkel. És mindegyik rájuk akart ugrani. John az ajtóhoz futott. Lába az egyik varangyra taposott, és széthasította. Sarka megcsúszott a testből kibuggyant hideg, kocsonyás masszában, majdnem orra bukott. Elise felhagyott a halálos szorítással, amellyel a trikója nyakát markolta, és még időben elkapta a férjét. Együtt bukdácsoltak ki az előtérbe, John becsapta az ajtót, telibe találva az egyik varangyot, amelyik utánuk ugrott volna. Az ajtó kettészelte. Felsőteste rángott és remegett a földön, telifogú, fekete ajkú szája tátogott, fekete-aranyszín gülüszeme rájuk meredt.

Elise két kezével pofozta arcát, és hisztérikus jajongásban tört ki. John kitárta felé a kezét, de ő csak rázta a fejét, és borzadva húzódott el tőle, haja az arcába hullt.

A tetőre zuhogó varangyok hangja is szörnyű volt, de még annál is szörnyűbb a brekegés és cirpelés, mert az belülről jött, a házból... mindenfelől... John az öregemberre gondolt ott a hintaszékben a vegyesbolt tornácán, aki így kiáltott utánuk: Azért csak zárják be a zsalukat is!

És rögtön ezután: De hát honnan tudhattam volna, hogy hinni kell neki? Egész életemben nem volt semmi, ami erre felkészített volna!

A ház körül a földnek ütődő, s a tetőn szétloccsanó varangyok zaján túl most valami annál is vészjóslóbb hangot hallott: a nappaliban rekedt varangyok rágcsáló, forgácsoló hangját: kezdték átrágni magukat az ajtón. Szemmel látható volt, hogy az ajtó egyre szorosabban feszül neki a zsanéroknak, amint egyre több és több varangy zsúfolódik alá teljes súlyával.

John megfordult, és látta, hogy a főlépcsőn tucatjával szökdécselnek le a varangyok.

- Elise! - Megragadta az asszonyt. Az csak sikoltozott, és elrántotta volna magát. A trikó egyik ujja leszakadt. A férfi egy pillanatig teljes értetlenséggel bámulta a kezében maradt ruhacafatot, aztán leejtette a földre.

Elise sikoltott, és megint elrántotta magát.

Az első varangyok most értek le az előszobába, s mohón ugráltak feléjük. Éles csörrenéssel zúzódott be a bejárati ajtó kisablaka. Egy varangy zúgott be rajta, a szőnyegre csapódott, ott hevert a hátán, rózsaszín, pettyezett hasa kitárva, hártyás lábai a levegőben rángatóztak.

John megragadta a feleségét és megrázta. Le a pincébe! A pincében biztonságban leszünk!

- Nem! - sikította Elise. Szeme két hatalmasra tágult, kerek űr volt, s John megértette, hogy nem a pincébe menekülés gondolatát utasítja el, hanem egyszerűen mindent elutasít.

Ám most nem volt idő gyengéd meggyőzésre, csillapító szavakra. John marokra fogta a trikót az asszony mellén, és úgy ráncigálta magával végig az előtéren, mint ahogyan zsaru vonszol egy megátalkodott rabot a rendőrkocsihoz. Az egyik varangy, amelyik a lépcsőn letódulók előőrséhez tartozott, most egy óriásit ugrott, és stoppolótűkkel teli száját összeharapta egy talpalatnyi hely körül, ahol egy minutummal azelőtt még Elise meztelen sarka volt.

Félúton a pincelejárat felé Elise felfogta, miről is van szó, s akkor már magától ment. Elérték az ajtót. John elfordította a gombot és megrántotta, de az ajtó nem mozdult.

- A rohadt életbe! - ordított fel, és megint rántott rajta egyet. Hiába. Nem engedett.

Elise visszanézett a válla felett, s látta, hogy az előszobát elárasztják a varangyok, és feléjük nyomulnak hatalmas, eszeveszett szökkenésekkel, egymás hegyén-hátán, egymásra bukva, nekiütődve a futórózsamintás tapétának, s letaposva hanyatt zuhant társaikat: Csupa fog, csupa aranyfekete szem, csupa ziháló, cserzett test.

- JOHN, KÉRLEK, JO...!

Az egyik pattant egyet, és rákulcsolódott az asszony bal combjára, pont a térde felett. Elise felsikoltott, és megragadta. Ujjai átfúródtak a varangybőrön; az állat fekete, leveses bensejébe. Leszakította magáról, egy pillanatig, amíg a karja lendült, az undorító szörny épp a szeme előtt kapálózott, fogai úgy csikorogtak, mint valami kicsi, embergyilkos gép. Elise teljes erejéből elhajította magától. Az állat cigánykereket hányt a levegőben, s azzal a falnak csapódott, a konyhaajtóval szemben. Nem esett le, saját bélmasszájába ragadt bele.

- JOHN! JÉZUSOM, JOHN!

John Graham közben rájött, mit csinál rosszul. Ellenkező irányba veselkedett neki az ajtónak, nem húzta, hanem nyomta. Az ajtó hirtelen kinyílt, ő előrebillent, és majdnem lerepült a lépcsőn; egy pillanatra eszébe villant, vajon marad-e az anyjának gyereke, aki él. A korlát után kapott, megragadta, ám ekkor Elise lökte majdnem fel, aki mint a nyíl, száguldott el mellette, le a lépcsőn, s üvöltött, mint egy tűzjelző sziréna az éjszaka közepén.

De valahogy megúszta. Leért a pince földpadlójáig, s ott zokogva összecsuklott, felszaggatott combját markolászva.

A nyitott pinceajtón át szökdécseltek-ugrándoztak be a varangyok.

John visszanyerte egyensúlyát, megfordult, és becsapta az ajtót. Egy csomó már beférkőzött varangy leugrott az ajtóról a belépőbe, neki a lépcsőknek, és lebucskázott a lépcsőfokok között. Egy másik szinte függőlegesen felugrott, Johnt pedig váratlanul eszelős nevetés rázta meg: lelki szemei előtt éles elevenséggel jelent meg a filmbéli Varangykirály, aki most autó helyett egy pörgettyűn feszít. Még mindig kacagva, ökölbe szorított kézzel belevágott az állat lüktető, remegő közepébe, éppen az ugrás holtpontján, amikor az tökéletes egyensúlyban állt meg a gravitáció meg a saját felpörgető energiája között. Aztán lezúgott a feketeségbe, John hallotta, ahogy puha plottyanással a kazánnak csapódik.

A falon kaparászott a sötétben, míg végre ujjai megtalálták a hengert, a régimódi kapcsolóval. Felkattintotta. Elise ekkor kezdett újra sikítozni. Egy varangy gabalyodott a hajába. Brekegett, tekergett, forgott, és harapta az asszony nyakát, valamely hatalmas, formátlan hajcsavaróvá gombolyodva.

Elise inogva felállt, s nagy ívben körözni kezdett, csodával határos módon elkerülvén, hogy felbukjon a sok ládában, ami a pincében felhalmozódott az idők során. Beleütközött az egyik tartóoszlopba, visszapattant, aztán megfordult, és kétszer hevesen odaverte a tarkóját az oszlophoz. Vastag, gurgulázó hang hallatszott, fekete folyadék lövellt szét, aztán a varangy kihullott a hajából, lebucskázott a trikó hátulján, gennypatakot húzva maga után.

Elise felsikított; a hang eszelősségétől John ereiben megfagyott a vér. Félig rohant, félig bukdácsolt lefelé a pincelépcsőn, és karjaiba zárta a feleségét, aki először vergődött az ölelésben, aztán megadta magát. Sikolyai fokozatosan oldódtak egyenletes sírásba.

A földre és házra csapódó varangyok tompa mennydörgésén túl egyszer csak meghallották a pincébe leesett állatok brekegését. Elise elhúzódott férjétől, szeme vadul járt jobbra-balra fénylő fehér szemgödrében.

- Hol vannak? - zihálta. Hangja rekedt volt, szinte csak ugatás már a sok sikoltozástól. - Hol vannak, John?

Nem kellett keresniük. A varangyok már meglátták őket, és vérszomjasan szökdécseltek feléjük.

Grahamék hátráltak; John meglátott egy rozsdás lapátot a falnak támasztva. Megragadta, s ahogy jöttek, sorban verte agyon az állatokat. Csak egy jutott túl rajta. A földről felugrott egy ládára, a ládáról Elise-re, fogaival belekapott a trikójába, és ott himbálózott rúgkapáló lábakkal a két melle között.

- Ne mozogj! - üvöltött rá John. Ledobta a lapátot, kettőt előrelépett; megragadta a varangyot, és lerántotta a trikóról. Az magával tépett egy darabot a ruhából. A pamutcafat ott fityegett az egyik szemfogán, miközben John keze közt rángott, ficánkolt és lüktetett. Bőre varacskos volt és száraz, de riasztóan forró, és mintha buzgón dolgozott volna. John összeszorította öklét, és összenyomta a testet. Vér és mocskos nyál lövellt ki ujjai között.

Majdnem tucatnyi kis szörnyeteg jutott le a pincébe, de rövidesen egytől egyig döglött volt. A házaspár összekapaszkodott, s hallgatták kintról a monoton varangyesőt.

John az alacsony pinceablakokra nézett. Sötétek voltak és tömöttek. Hirtelen maga előtt látta a házat, ahogy kívülró1 kinézhet: szinte betemeti az izgő-mozgó, ugrándozó, veszett varangyhad.

- El kell torlaszolnunk az ablakokat! - szólalt meg rekedten. - Betörnek a sok dög súlya alatt, s akkor zuhogni fognak ránk.

- Mivel? - kérdezte Elise alig hallható ugatással. - Mit tudunk használni?

John szétnézett, s néhány ócska, megfeketedett furnérlemezt pillantott meg a falnak támasztva. Nem sok, meglehet, de azért valami.

- Azokat, ott ni... - felelte. - Segíts kisebb darabokra törni!

Eszeveszett gyorsasággal dolgoztak. Csak négy ablak volt a pincében, de hála keskenységüknek, tovább bírták az ostromot, mint a fenti nagyobb ablakok. Épp végeztek az utolsóval, mikor hallották, hogy az első üvege csattanva zúzódik be a furnérlemez mögött... ám a lemez tartott.

Újra a pince közepére támolyogtak, John sántikált törött lábujjaival.

A lépcső teteje felől hallották, amint a varangyok eszik magukat keresztül az ajtón.

- Mit csinálunk, ha egészen keresztülrágják magukat? - suttogta Elise.

- Nem tudom - felelte John... és ekkor történt, hogy a széncsúszda ajtaja, amelyet évek óta nem használtak, de még érintetlenül megvolt, hirtelen beszakadt a ráhullott vagy ráugrált varangyok tömegének súlya alatt, s azok százával, mint valami sugárlövedék, zuhogtak-zuhogtak befelé.

Elise ezúttal nem bírt sikoltozni. Ahhoz már túlságosan tönkrementek a hangszálai.

Azután, hogy a széncsúszda ajtaja beroppant, a dolog nem tartott soká, de amíg véget nem ért, John Graham sikolyai kellőképpen beszéltek mindkettejükért.

Éjfélre a willow-i varangyzuhatag enyhe, brekegő szemerkéléssé lanyhult.

Fél egykor az utolsó varangy is lehullott a sötét, csillagos égből, egy fenyőfa ágain kötött ki a tó mellett, onnan lehuppant a földre, és eltűnt az éjszakában. Vége volt, újabb hét esztendőre.

Hajnali negyed hatkor felkúszott az első fénysugár az égboltra s a föld fölé. Egész Willow-t rángatózó, ugrándozó, panaszkodó varangyszőnyeg borította. A Fő utca házai elvesztették szögleteiket és sarkaikat; minden gömbölyű volt, púpos és remegve rángatózó. Az autóúton a tábla, amelyre az volt írva: ÜDVÖZÖLJÜK WILLOW-BAN, ÉREZZE OTTHON MAGÁT! úgy nézett ki, mintha valaki vagy harminc puskagolyót lőtt volna rajta keresztül. A lyukak a repülő varangyoktól származtak. A vegyesbolt előtti OLASZ SZENDVICSEK - PIZZA - FŰSZERÁRU - HORGÁSZENGEDÉLYEK tábla kidőlt; varangyok ugrándoztak rajta és körötte. Kis varangygyűlés volt a benzinkút minden szivattyújának tetején. Két varangy ült a willow-i kandallóbolt szélkakasának lassan forgó vaskeresztjén, mint két torzszülött gyerek egy körhintán.

A tavon az a néhány kis bója, amit már nyár elején kitettek (csak a legelszántabb úszók merték megkockáztatni a Willow-tó vizét július negyedike előtt, varangyoktól teljesen függetlenül is), roskadásig tele varanggyal, a halak majd megvesztek az égből pottyant zsákmánytól. Időközönként egy-egy toccsanás hallatszott, amikor egy vagy két varangy a bójáról, helyért tülekedve, bebillent a vízbe, s ezzel fel is szolgálta magát egy-egy éhes pisztráng vagy lazac reggelijéül. A városba be- és kivezető utakat - sok út van errefelé ahhoz képest, milyen kis hely ez, hogy Henry Eden szavaival éljünk - teljesen beborították a varangyok. Megszakadt az áramszolgáltatás - a hulló testek megszámlálhatatlanul sok helyen szakították le a vezetékeket. A legtöbb kert tönkrement, bár Willow-ban nem különösen dívott a kertészkedés. Sok ember tartott juhot, tehenet, de azokat biztonságba helyezték éjszakára. A willow-i tejtermelő gazdák jól ismerték az esős évszakot, és nem kívánták elveszíteni fejősmarháikat a húsevő, megveszekedett varangyhordák miatt. Ugyan mit mondanának a biztosítótársaságnak?

A Hempstead-lakra ömlő hajnali fény megvilágította a döglött varangyok kupacait a tetőn, az esőcsatornákat, melyeket szétrepesztettek a zuhanórepülésben érkezett varangyok, s a kapubejárót, amely hemzsegett a még elevenektől. Ki-be ugrándoztak a csűrbe, telitömték a kéményeket, közönyösen szökdécseltek John Graham Fordjának kerekei körül, és brekegő sorokban szállták meg az elülső ülést, akár egy templomi gyülekezet a mise kezdetére várva. A ház falainál halmokban hevertek az odasodródott, nagyrészt döglött varangyok. Néhány halom kétméternyi is megvolt.

6.05-kor a nap áttört a láthatáron, s amint sugarai rájuk tűztek, a varangyok olvadni kezdtek.

Bőrük kifakult, kifehéredett, aztán mintha egészen áttetszővé vált volna. Nemsokára enyhe mocsárszagot árasztó gőz szállt fel a testükből, és apró, buborékos patakokban indult meg belőlük a nedvesség. Szemük kiesett vagy beesett, attól függően, milyen helyzetben érte őket a nap. Bőrük szétpattant, tisztán hallhatóan, s vagy tíz percen át mintha pezsgősdugókat hozogattak volna egész Willow-ban.

Ezután percek alatt szétmállottak, emberi ondófolyadékhoz hasonló, opálfehér pocsolyává. Ez a lé csorgott lefelé keskeny patakokban a Hempstead-lak háztetőjéről, s csöpögött le az ereszen. Mint a genny.

Amelyek még éltek, elpusztultak, az elpusztult varangyok pedig egyszerűen e fehér folyadékká rohadtak. A lé kicsit bugyborékolt, aztán lassan elnyelte a föld. A talajból keskeny gőzcskok szálltak fel, Willow mezői egy rövid időre olyanok lettek, mint hamvadó vulkánok.

Negyed hétre vége lett mindennek, eltekintve a javítási munkálatoktól, ám ehhez hozzá voltak szokva a helyiek.

Nem is olyan nagy ár újabb hétesztendőnyi békés virágzásért egy isten háta mögötti kis helyen, Maine állam mélyén valahol.

Nyolc után öt perccel Laura Stanton viharvert Volvója a befordult a vegyesbolt udvarára. Laura kiszállt; sápadtabbnak és betegebbnek tűnt, mint valaha. Ami azt illeti, tényleg pocsékul érezte magát, kezében most is ott volt a hatos sörrekesz, csak éppen üres üvegekkel. Gyalázatos másnaposság ült rajta.

Henry Eden kijött elé a tornácra. A kutyája mögötte.

- Küldje be azt a dögöt, különben biz' isten visszafordulok! - kiáltotta Laura a lépcső aljából.

- Micsinájjon, ha egyszer gázos a gyomra?

- Attól még nekem nem kell jelen lenni, amikor durrogtat! - felelte Laura. - Ezt most komolyan mondom, Henry! A fejem úgy szaggat, mint a nyavalya, és ma reggel aztán igazán semmi szükségem nincs rá, hogy ezt a vén korcsot hallgassam, amint a segge lyukából trombitál!

Eriggy be, Toby! - Henry nyitotta is az ebnek az ajtót.

Toby nedves szemekkel nézett fel rá, mintha azt mondaná: Muszáj? Már épp kezdett kicsit érdekessé válni itt kinn az élet!

- Takarodj! - szólt rá a gazdája.

Toby beoldalgott. Henry becsapta az ajtót. Laura várt, amíg nem hallotta kattanni a reteszt, aztán fellépdelt a lépcsőn.

- Leesett a táblája! -mondta, miközben átadta az öregnek a sörrekeszt.

- Nem vagyok vak! - Henry sem volt éppen legfényesebb kedvében ma reggel. Nemigen akad most olyan ember Willow-ban. Varangyesőt átaludni átkozottul kemény megpróbáltatás. Istennek hála, hogy csak egyszer van hét évben, különben könnyen begolyózhatna az ember.

- Bevehette volna - mondta neki a nő. Henry motyogott valamit, a nő nem értette. . - Mit mondott?

- Asszontam, jobban kellett volna igyekeznünk! - vágta oda Henry a szavakat. - Helyes fiatal pár volt! Jobban kellett volna igyekeznünk!

A nőt megindította az öreg keserve, saját lüktető fejfájása ellenére is. Megérintette a karját. - Mit tehetnénk, ez a rítus... - mondta.

- Hát, én bizony úgy érzem néha, büdös francba a rítussal!

- De Henry! - Laura visszahúzta a kezét, egészen megdöbbent. Ej, végtére is nem fiatalodik a vén csont, nyugtatta magát. Kicsit rozsdásak már benn a kerekek.

- Nem érdekel! - makacskodott az öreg. - Igazán helyes, jóravaló párnak látszottak. Maga is aszonta, ne is próbálja az ellenkezőjét állítani!

- Valóban úgy gondoltam magam is - felelte Laura. - De hát arról nem mi tehetünk, Henry. Ejnye, hisz épp maga mondta így tegnap este!

- Tudom... - sóhajtott az öreg.

- Mi nem marasztaljuk őket, igazán - folytatta a nő. - Ellenkezőleg. Figyelmeztetjük őket, hogy menjenek innen. A saját jószántukból maradnak. És mindig maradnak. Szabad akaratukból. Ez is hozzátartozik a rítushoz.

- Tudom... - ismételte meg a férfi. Mélyet lélegzett, aztán elfintorodott. - Utálom ezt a bűzt utána. Az egész falu úgy bűzlik, mint a megtúrósodott tej.

- Délre híre-hamva se lesz. Maga is tudja.

- Igaz. Hanem azér' remélem, mire újra eljön, én má' a föld alatt leszek, Laura. Vagy ha nem, hát remélem, valaki másra testálják, hogy fogadja, akik ideérkeznek az esős évszak előtt. Nem mondom, én is jobbszeretem, ha ki tudom fizetni a számlát, amikor esedékes, hanem azér' elhiheti nekem, az embernek egyszer csak elege lesz ezekből a varangyokból. Még ha csak hétévente egy ízbe' van is, az embernek veszettül elege tud lenni belőlük.

- Az emberlányának is... - felelt rá halkan az asszony

- No... - mondta az öreg, és sóhajtva körülnézett - ideje kicsit rendbe szedni ezt a csatateret, nem gondolja?

- De, hogyne... Tudja, Henry, a rítust nem mi csináljuk. Mi csak betartjuk.

- Tudom én azt, de...

- És hát a dolgok megváltozhatnak. Nem látni előre, mikor vagy miért, de megváltozhatnak. Lehet, hogy ez volt az utolsó esős évszakunk. Vagy tán legközelebb nem jön ide akkor senki idegen...

- Miket beszél! - vetette közbe megrettenve az öreg. - Ha nem jön senki, lehet, hogy a varangyok nem tűnnének így el, amint a nap rájuk tűz.

- Ugye-ugye?! - kérdezte diadalmasan az asszony - Kezdi végre maga is kapiskálni.

- Hát... nagy idő. Nagy bizony Hét esztendő nagy idő.

- Az.

- Azér' helyes fiatal pár volt, nem?

- Az...

- Borzalmas dolog így elmenni... -mondta Henry Eden kicsit megcsukló hangon, s ezúttal nem felelt rá az asszony. Kis szünet után Henry megkérdezte, nem segítene-e neki felállítani a kidőlt táblát. Kínzó fejfájása ellenére Laura igennel felelt - rossz érzés neki Henryt ennyire búvalbéleltnek látni egy olyan dolog miatt, amit semmivel sem áll nagyobb hatalmában befolyásolni, mint az árapályt vagy a holdjárást.

Mire végeztek, az öreg kicsit jobban érezte magát.

- Hja... - szólalt meg - hét esztendő pokolian nagy idő. Az bizony, gondolta magában a nő. De mindig eltelik, és az esős évszak mindig eljön újra, s azzal együtt az idegenek, mindig ketten, mindig egy férfi és egy nő, és mi mindig pontosan elmondjuk nekik, mi fog történni, és ők sohasem hiszik el, és ami történik... megtörténik.

- Na jöjjön, maga vén csont... - mondta - kínáljon meg egy csésze kávéval, mielőtt még széthasad a fejem.

Az öreg megkínálta, s még be sem kortyolták, mikor a faluban megindult a serény kalapácsolás és fűrészelés. Ahogy kinéztek az ablakon, végig a Fő utcán, látták, hogy az emberek beszélgetve és nevetgélve kihajítják a zsaluikat.

A lég langyos volt és száraz, fönt az ég sápadt és fátyolosan kék. Willow-ban véget ért az esős évszak.