STEPHEN KING
Ezüst pisztolygolyók

 Valahol fenn ott ragyoghat a kövér telihold, de itt, Tarker's Millsben, ebben az álmos kisvárosban látni sem lehet az eget a januári hóviharban. Egy lélek sincs a Fő urcán, csak a szél száguldozik vadul, a narancssárga hókotrók már régen feladták a hiábavaló küzdelmet.
 Arnie Westrum, bakter a GS and WM Vasúttársaságnál, itt rekedt a viharban egy kis bakterházban , kilencmérföldnyire a várostól. Sínjárója elakadt  a hóban, nincs más hátra, itt kell kivárnia a vihar végét. Unalmában zsíros kártyájával "Ki megy ki utoljárá"-t játszik magában. Kint a szél élesen felvisít. Westrum gyanakvóan emeli fel a fejét, aztán visszanéz a kártyájába. Ugyan, ez csak a szél.
 De a szél csak nem kaparássza az ajtót... és nem nyöszörög, hogy engedjék be.
 A magas, szikár férfi feláll, gyapjúkabátot visel és vasutasoverallt, szája sarkában cigaretta lóg, mint mindig. Jellegzetes New England-i arcát narancsos fénnyel világítja meg a falon pislákoló kerozinlámpa.
 S megint az a kaparászás. Valakinek a kutyája lehet, gondolja, biztosan eltévedt, s most bekéredzkedne. Csak ennyi... De azért eltűnődik. Kegyetlenség lenne kinn hagyni ebben a hidegben, gondolja, nem mintha itt benn sokkal melegebb lenne, hiába a hősugárzó, még a leheletét is látni - mégis habozik. A félelem jeges ujjaival már gonoszkodóan ott tapogat a szíve tájékán. Rossz idők járnak a városra, baljós előjelekkel. Arnie walesi apjára üt, s rosszat sejt.
 De mielőtt eldönthetné, mit is kezdjen a látogatóval, a halk nyöszörgés dühödt morgásba csap. Aztán tompa robaj, mintha valami rettenetes súly döngetné az ajtót... lendületet vesz.. és megint nekicsapódik. Az ajtó kiszakad a keretéből, a tetőről lezúdul a hó.
 Arnie döbbenten körülnéz, mivel torlaszolhatná el az ajtót, de mihelyst megragadja azt a hitvány széket, amelyen az előbb ült, az az acsarkodó valami ott kint újra nekiront az ajtónak, hihetetlen erővel, és az ajtó hosszában végigreped.
 Csak egy pillanatra tartja már vissza, szétfeszül, ahogy rugdossa, döngeti, vicsorgó pofával, szeme sárgán villog, Arnie sohasem látott még ekkora farkast...
 S ez az iszonyatos acsargó morgás mintha mégis emberi hang lenne.
 Az ajtó recseg-ropog, aztán enged, s pozdorjává törik. Ez mindjárt benn lesz.
 A sarokban, a szerszámok összevisszaságában ott egy csákány nekitámasztva a falnak. Arnie előrelendül, odakap érte, míg a farkas beront, és ugrásra kész, fülét hátracsapja, nyelve kilóg, sárga szeme a sarokba szorult emberre villan. Mögötte, a darabokra tört ajtó nyílásán át havat kavar be a szél.
 Vicsorogva ugrásra lendül, s Arnie nekivágja a csákányt.
 De csak egyszer.
 A széttöredzett ajtón át a lámpa nyomorúságosan vaksi fénye megcsillan a havon.
 A szél csak süvít és fütyül.
 És felhangzik az első sikoly.
 Valami iszonyatos tört a városra, észrevétlenül, ahogy a telihold járja az útját a magasban. Az emberfarkas. Jövetele éppoly érthetetlen, mint a ráké, vagy az ámokfutóé, vagy a gyilkos tornádóé. Eljött, most és éppen ide, ebbe az eldugott kisvárosba, valahol Maine államban, ahol még heti eseményszámba megy a sült babos vacsora a parókián, ahol a gyerekek időnként még mindig visznek a tanító néninek egy kosár almát, s ahol a helyi nyugdíjasegylet kirándulásairól aprólékos gonddal számol be a városka hetilapja. Jövő héten majd komorabb hír jelenik meg benne.
 Kint a nyomokat kezdi belepni a hó, és a szél mintha még mindig örömét lelné a süvöltözésben. Istennek, fénynek nyoma sincs ebben a lelketlen hangban. Mindenütt csak a jég s akomor tél.
 Eljött az emberfarkas.

 Hm, a szerelem, álmodozik Stella Randolph keskeny, férfit soha nem látott ágyában, s ablakán beszűrődik a Valentine-napi telihold hideg, kékes fénye.
 Hm, a szerelem olyan lehet, mint...
 Stella Randolph, akinek varrószalonja van a városban, az idén húsz Valentine-napi üdvözlőlapot kapott - egyet Paul Newmantől, egyet Robert Redfordtól, aztán John Travoltától... sőt egyet még a Kiss együttesből Ace Frechleytől is. Ott sorakoznak kihajtva az ágyával szemközti fiókos szekrényen, sápadtan világít rájuk a hold. Mindet ő küldte saját magának, az idén is, mint mindig.
 A szerelem olyan lehet, mint egy csók naplementekor... vagy igen, olyan, mint a szerelmes regények végén az utolsó csók, az az igazi... olyan lehet, mint a rózsák az alkonyati fényben.
 A városban persze kinevetik, hát hogyne nevetnék ki. A kölykök kicsúfolják, és lopva vihorásznak rajta, s néha, ha az utca túlsó felén kellő biztonságban érzik magukat, és Neary rendőrbiztos sincs a küzelben, csúfondáros, éles szopránjukon "dagi-dagi-dagadék"-ot kiabálnak át rá, de akkor is, ő tudja, milyen a szerelem, és milyen a hold. A szalonja lassanként csődbe megy, ő meg túl kövér, de ezen az álmodozós éjszakán, mikor a hold átható kék fénnyel világít be a zúzmarás ablakon, mégis úgy érzi, jöhet még szerelem, szerelem és a nyár illata, ahogy érte jön majd...
 A szerelem olyan lehet, mint egy férfi borostás álla, mely szúr és kapar...
 És hirtelen kaparászás hallatszik az ablak felől.
 A könyökére támaszkodik, lecsúszik róla a takaró. A holdfényt sötét árnyék takarja el - alaktalan, de igen, ez valami férfi, és rögtön arra gondol: Csak álmodom... de álmomban beengedem, álmomban én magam fogom beengedni. Talán mocskosan hangzik a szó, de csak ahogy az emberek használják, igazából tiszta, és ez a helyes szó rá: a szerelem olyan, mint amikor a férfi megkíván egy nőt.
 Felkel, meg van győződve róla, hogy ez csak álom, mert az ablakon tényleg ott egy előregörnyedő férfi, ismeri is, mindennap ott megy el mellette az utcán.
Hisz ez...
 Jön, jön a szerelem értem, értem jött a szerelem.
 De ahogy kövérkés ujjai az ablakpárkányhoz érnek, látja, hogy ez egyáltalán nem férfi, az egy állat ott kinn, hatalmas, bozontos farkas, mancsa már a külső párkányon, lába hátsójáig a hóba süpped, amelyet a ház nyugati oldalához hordott a szél, itt kint, a külvárosban.
 De hát ma Valentine-nap van, és a szerelemnek kell jönnie, gondolja: még ákmában is becsapta a szeme. Ez egy férfi, méghozzá az a bizonyos férfi, és milyen veszedelmesen jóképű.
 Veszedelem, igen, a szerelem veszedelem!
 És eljött ezen a holdfényes éjszakán, érte jött, és őt akarja...
 Feltépi az ablakot, és csak a betörő hideg, amely átjárja könnyű hálóingét, ébreszti rá, hogy ez nem álom. A férfi eltűnt, és félájultan rádöbben, soha nem is volt ott. Remegve, tapogatózva lép hátra, a farkas egyetlen ugrással a szobában van, s ahogy megrázza magát, a hó álomszerűen, akár a vattacukor száll a holdfényben.
 De hát a szerelem! A szerelem olyan... olyan, mint egy sikoly.
 Túl későn jut eszébe Arnie Westrum, akit széttépve találtak meg a bakterházban, nem messze a várostól. Túl későn... A farkas nesztelenül közelít hozzá, hideg, sárga szemében kéjesen villana a fény. Stella Randolph lassan hátrál férfit soha nem látott ágya felé, míg kövérkés térdhajlata a széléhez nem ér, és akkor összeesik.
 A holdfény ezüstös csíkokat vet az állat bundájára.
 A komódon megrezzennek a Valentine-napi üdvözlőlapok az ablakon át betóduló széllökéstől, lustán himbálózva leesik az egyik, hangtalanul, nagy íveket ír le a levegőben.
 Már az ágyon, a torka mellett az egyik mancsa, érezni a leheletét... forró, de valahogy mégsem kellemetlen. Sárga szeme rámered.
 - Szerelem - suttogja, és lehunyja a szemét.
 És ráesik.
 A szerelem, akár a halál.

 Megjött az idei utolsó hóvihar - a nedves, nehéz hó ólmos esőbe vált, ahogy beáll a sötétség, s leszáll az éj -, ágakat söpör magával a városon keresztül, puskalövésszerűen ropog a száraz, korhadt fa. Természetanyánk levetkőzi a száraz ágakat, ezt Milt Strumfuller, a városi kölcsönkönyvtáros mondja kávézás közben a feleségének. Sovány, keskeny arcú, fakókék szemű férfi - és csendes, csinoska feleségét tizenkét éve állandó rettegésben tartja. Ezt persze kevesen gyanítják - közülük az egyik éppen a rendőrbiztos felesége, Joan -, de a város sötét kis hely, senki sem veszi biztosra, csak ők tudják. A város pedig nem fecsegi szét a titkait.
 Miltnek úgy megtetszik saját mondata, hogy el is ismétli: Hát igen, természetanyánk levetkőzi a száraz ágakat... aztán hirtelen elalszik a villany, és Donna Lee halk, kis sikolyt lehel. És kilöttyenti a kávét.
 - Feltörlöd - mondja a férfi ridegen. - Feltörlöd, most rögtön... azonnal.
 - Hát persze, édesem, azonnal.
 Esetlenül tapogatózik a sötétben a konyharuháért, hogy feltörölje a kiloccsant kávét, s közben beüti sípcsontját a zsámolyba. Felkiált. Férje pedig jóízűen felnevet a sötétben. Nincs is annál szórakoztatóbb, mint ha a feleségének fájdalmat okozhat. Ennél már csak a Reader's Digest viccei jobbak talán. Nahát, azok a viccek - Bakahumor, Élet az Államokban -, azoktól tényleg meg kell szakadni.
 Ahogy a száraz ágaktól, természetanyánk néhány villanyvezetéktől is megszabadult azon a márciusi éjszakán. Az ólmos eső ráfagyott a vezetékekre, egyre hízott rajtuk a jég, amíg csak le nem szakadtak, s az útra zuhanva tekeregtek, mint egy fészeknyi vipera, s kék szikrákat hánytak.
 Sötétség borult az egész városra.
 Aztán, mintha kitombolta volna magát, csitulni kezd a vihar, éjfél előtt nagyot zuhan a hőmérő higanyszála, nulláról minusz kilenc fokra. A kásás, latyakos hó furcsa szobrokra emlékeztetve fagy meg. Az öreg Hague kaszálóján - amit a helybéliek csak tizenhat hektárosnak neveznek - ijesztően idétlen alakzatokban dermed meg az ólmos eső. A házakban még mindig sötét van, kattogva hűlnek ki a kazánok. A karbantartók még mindig nem tudnak rámenni a korcsolyapályaszerű utakra.
 Oszladozik a felhőtakaró. Foszlányai között ki-be bujkál a telihold. Csak úgy csillog a jég a Fő utcán.
 A nagy sötétségeb hirtelen üvöltés hallatszik.
 Később már senki nem tudja megmondani, honnan jött a hang, egyszer csak ott volt mindenütt és sehol sem, ahogy a telihold megvilágította a házakat, ott volt mindenütt, és mégsem volt sehol, ahogy a márciusi szél egyre erősödött, s aztán felbődült, mintha egy feltámadó normann harcos fújta volna meg kürtjét, s a hang magányosan és vérfagyasztóan szállt a szélben.
 Donna Lee is hallja, mellette kellemetlenkedő férje alszik, akivel már kín megosztani az ágyat. Neary rendőrbiztos is hallja, ahogy hosszú ujjasában ott álldogál a hálószoba ablakánál Laurent utcai lakásában. Ollie Parker, a kövér és erélytzelen iskolaigazgató is hallja külön hálószobájában, és mások is. Köztük egy tolókocsis kisfiú is.
 De senki nem látja. És senki sem tudja, ki lehetett az a csavargó, akit másnap reggel a karbantaró talált meg, amikor végre kimerészkedett a patakhoz, hogy megjavítsa a leszakadt vezetékeket. A csavargó csonttá fagyott, feje hátrahanyatlott a néma sikolyban. Rongyos, öreg kabátja s alatta az ing feltépve. Vérbe fagyva, üveges tekintettel bámulja a leszakadt vezetékeket, kezét még mindig védekezőleg maga előtt tartja, ujjai között jéghártya.
 És körös-körül nyomok.
 Farkasnyomok.

A hónap közepére az utolsó, rövid hóviharok is záporokká szelídülnek, s valami meglepő történik Tarker's Millsben: minden kizöldül. Natty Tellingham marhaitató taván is elolvadt a jégtakaró, és a Nagyerdő csapásain is egyre zsugorodnak a hófoltok. Megismétlődik a régi, de mindig csodás trükk: jön a tavasz.
 Közeledtét a városka népe is megünnepli a ráboruló árny dacára, ki-ki a maga módján. Hague mami pitét süt, és a konyhaablak párkányára teszi ki hűlni. Vasárnap az Isteni Kegyelem baptista templomban Lester Lowe tiszteletes Salamon énekéből olvas fel, és prédikációjának ezt a címet adja: "Az isteni szeretet kikelete". Ünnepel Chris Wrighton is, a városka címzetes korhelye, igaz, a maga világias módján, s megejti esedékes "nagy tavaszi ivászatát", ott tántorog a kerekedő áprilisi hold valószerűtlen fényében. Billy Robertson, a város egyetlen ivójának csaposa és egyben tulajdonosa nézi, amint támolyog kifelé, és odamormogja a pincérnőnek:
 - Ha ez a farkas ma is rátör valakire, alighanem Chris lesz az.
 - Ne is mondja inkább - válaszol a pincérnő, és megborzong.
 Elise Fournier a neve, huszonnégy éves, és lelkesen eljár a baptista gyülekezetbe, még a kórusban is énekel, de csak azért a buzgalom, mert titkon szerelmes a tiszteletesbe. Mégis azt tervezgeti már, hogy itt hagyja a várost, szerelem ide vagy oda, ez a farkashistória kezd az idegeire menni. Úgy gondolja, hogy a közeli kikötővárosban, Portsmouthban még a borravaló is nagyobb lesz, nem is szólva arról, hogy az ottani farkasok legfeljebb ha kimenős matrózok.
 Ahogy gömbölyödik a hold, az idén már harmadjára, egyre vészterhesebbek az éjszakák, a nappalok még csak elviselhetők. Délutánonként papírsárkányok lepik el az eget a rezesbanda emelvénye fölött.
 A tizenegy éves Brady Kincaid is kapott egy keselyűforma sárkányt, s most teljesen belefeledkezett a játékba, ahogy mozog kezében a sárkány zsinórja, mintha valami élőlényt szorongatna, csak bámulja, hogy zuhan alá s emelkedik fel ismét. Eszébe sem jut, hogy haza kellene mennie vacsorázni, észre sem vette, hogy a többi sárkányeregető gyerek már mind hazaszállingózott, doboz, sátor alakú, aluminiumvázas sárkányikat gondosan hónuk alá szorítva, nem is látja, hogy egyedül maradt. Csak a lassan elszürkülő ég, az egyre növekvő árnyékok ébresztik rá, hogy túl sokáig időzött, hogy a hold éppen most kel a park fái felett. Ez az első langyos tavaszi, teliholdas este, már nem is hűvös fehér, inkább narancsos fényű a kerek hold, de Bradynek ez már fel sem tűnik, csak az zakatol a fejében, hogy túl sokáig maradt, és a papája biztosan leken érte egy-két fülest...
 És egyre sötétedik.
 Az iskolában csak vigyorgott az osztálytársai rémtörténetein az emberfarkasról, azt mondták, az ölte meg azt a csavargót múlt hónapban, az azelőtti hónapban azt a kövér vénkisasszonyt, Stella Randolphot, azelőtt meg a baktert. Hát most nem nevetne rajta. Ahogy az áprilisi szürkületet lassan narancsosra festi a hold, egyszerre olyan valószerűnek tűnnek azok a rémmesék.
 Amilyen gyorsan csak tudja, kezdi feltekerni a sárkány zsinórját, ráncigálná le az égből. De a nagy sietségben, s ahogy a szél hirtelen elül, a sárkány a rezesbanda emelvénye mögött landol.
 Elindul felé, menet közben is tekeri a zsinórt, riadtan hátrasandít... és egyszerre a zsinór megrándul a kezében, ide-oda himbálózik, olyan, mint amikor a pecabotját rángatta az a nagy hal, ami ráakadt a Tarker-patakban. Dühösen ránéz, s máris meglazul a zsinór.
 Velőtrázó ordítás tölti be az éjszakát, a gyerek felsikolt. Most már elhiszi. Igen, most már elhiszi, hát jó, csak már késő, sikolya belevész abba az acsarkodó morgásba, ami máris hátborzongató vonítás.
 A farkas ráront, igen, két lábon, bozontos bundája narancsszínű az izzó hold fényében, zöld szeme lidércesen világít, és az egyik mancsában - nem is mancs ez, inkább karmokban végződő emberi kéz - Brady keselyűforma sárkánya rángatózik vadul.
 Brady futásnak eresne, de már karmok szorítják, valami furcsa szag, vér- és fahéjillat keveréke csapja meg az orrát, és másnap a háborús emlékmű tövében találnak rá, fej nélkül, bensője kiszaggatva, megmerevedett ujjai még mindig a sárkány zsinórját szorongatják.
 A sárkány vergődik, szállna az ég felé, miközben a keresésére indult csapat tagjai döbbenten és öklendezve fordítják el a fejüket. A sárkány szabadulna, hisz feltámadt a szél, szabadulna, mintha érezné, milyen remek idő is lesz ma sárkányeregetésre.

A hazatérés vasárnapját megelőző éjjel az Isteni Kegyelem baptista templom parókiáján Lester Lowe tiszteletes valami borzalmasat álmodott, remegve és izzadságtól lucskosan ébred, s a szűk ablakokra mered. Szemközt, az út másik oldalán templomát látja, nézi, amint a hold ezüstös csíkokat vet a parókia hálószobájába, és már-már azt várja, hogy a következő pillanatban megjelenjék az emberfarkas, amiről azok a habókos vénemberek sutyorásznak az egész városban. Aztán lehunyja a szemét, és bocsánatért esedezik, amiért egy ilyen ostoba babona megzavarhatta a hitében, "Jézus nevében, ámen"- suttogja imája végén, még annak idején az anyja tanította, hogy így fejezze be minden imáját.
 Hm, de az az álom...
 Álmában már másnap volt, s éppen hazatérés napi prédikációját tartotta. Ezen a napon (amit már csak a legvénebb különc öregek neveznek a régi otthon vasárnapjának) mindig megtelik a templom, nem úgy, mint a legtöbb vasárnap, amikor félig vagy teljesen üres padsorok előtt kell prédikálnia, ilyenkor minden hely foglalt.
 Álmában olyan lelkesedéssel, olyan magával ragadóan prédikált, ahogy csak nagy ritkán sikerül a valóságban. Rendszerint monoton hangon eldarálja a beszédet, talán azért is esett vissza olyan feltűnően a templomjáró hívek száma az utóbbi tíz esztendőben. De ezen a reggelen szinte izzik a hangja, sohasem prédikált még ilyen hévvel, s a választott ige: "Közöttünk jár a Gonosz". Újra meg újra visszatér ehhez a mondathoz, nem is veszi észre, milyen érdes és átható a hangja, hogy beszéde szinte költőien szárnyal.
 A Gonosz, mondja a híveknek, mindenütt jelen van. A sátán, mondja, mindenüvé beférkőzhet. Az iskolai táncmulatságra. Ott lehet, amikor egy csomag cigarettát vesztek, amikor várakoztok a négy óra negyvenes bangori távolsági buszra. Mellettetek ülhet a rockkoncerten vagy ahogy süteményt esztek a Fő utcai kávézóban. A Gonosz, suttogja nekik hátborzongatóan, és minden szem rászegeződik, beszéde letaglózza őket. Féljétek a Gonoszt, mert álnokul mosolyog rátok, és azzal hiteget benneteket, hogy a szomszédotok, de jaj, testvéreim, élesek az ő fogai, és keservesen megtapasztalhatjátok még az ő szemforgatását. S a Gonosz most itt jár közöttünk, itt jár a városban. Ő az...
 De félbeszakad a beszéd, oda az ékesszólás, mert a napfényes templomban valami iszonyatos történik. Borzadva látja, hogy a gyülekezet bárányai farkassá lesznek mind, egytől egyig, mind a háromszáz lálek. Victor Bowle, a polgármester, aki mindig olyan sápadt, pocakos és kövér... sötétedik, eldurvul a bőre, alóla előtör a bozontos szőr! Violet MacKenzie, a zongoratanárnő... aszott vénkisasszonyteste egyre dagad, vékonyorra ellaposodik! A kövér természetrajztanár, Elbert Freeman még kövérebb lesz, kifényesedett kék öltönye szétreped, s a szőrcsomók úgy türemkednek elő, mint ahogya régi, lukas díványból a kóc. Széles ajka, akár egy hólyag, felhasad, s felfedi zongorabillyentyű méretű fogait!
 A Gonosz, mondaná Lowe tiszteletes álmában, de nem jön a szájára szó, és döbbenten letántorodik a szószékről. Amint Cal Blodwin, a gyülekezet presbiterje fejét oldalra billentve vicsorogva vonaglik a padsorok között, az összegyűjtött pénz szerteszét gurul az ezüsttálcáról. A zongoratanárnő nekiront, összeakaszkodva marakodnakk, s mégis mintha... dühödt morgásuk emberi hangra emlékeztetne.
 S erre a többiek is egymásnak esnek, akkora a hangzavar, mint etetéskor az állatkertben, és Lowe tiszteletes félig önkívületben felkiált: A Gonosz! Mindenütt a Gonosz! Mindenütt! Minde... De ez már nem az ő hangja, ez valami artikulálatlan, acsargó hang, és ahogy lenéz, fekete öltönye ujjából durva mancsot lát előbukkanni.
 Aztán felébred.
 Csak álom gondolja, s visszadől az ágyra. Csak álom, Istennek hála.
 De amikor a teliholdas éjszakát követő reggel, a hazatérés vasárnapjának reggelén kinyitja a templomajtót, az nem álom, ami a szeme elé tárul. Clyde Corliss, a templomszolga szétmarcangolt teste arccal a szószékre borulva, mellétámasztva a partvis.
 Ez nem álom, de bárcsak az lehetne, gondolja Lowe tiszteletes remegve. Rémülten levegő után kapkod, és sikoltozni kezd.
 Visszatért hát a tavasz- s az idén a Gonosz is megjelent vele együtt.

Az év legrövidebb éjszakáján Alfie Knopfler, aki  a város egyetlen kávézóját, a Tereferét vezeti, csillogóra suvickolja a hosszú bárpultot, fehér ingének ujját felgyűrte izmos, tetovált karján. A kávézóban sehol egy vendég, s ahogy végzett a pulttal, megáll egy kicsit, kinéz az utcára, s egy ugyanilyen virágillatú, kora nyári estére gondol, amikor első kalandja megesett, a lányt Arlene McCune-nak hívták - azóta már férjnél van, méghozzá a szomszéd város legsikeresebb fiatal ügyvédje vette el. Uram Isten, hogy fickándozott azon az éjjel, ott a kocsija hátsó ülésén, s milyen édes illatot sodort a szél!
 Nyár van, nyitva az ajtó, széles sávban világít be  a hold. Biztosra veszi, hogy a kávézó azért néptelenedett így el, mert az emberek tartanak attól a bestiától, hisz telihold van, de Alfie-nak nincs félnivalója. Minek is félne, hiszen még mindig jó száztíz kilót nyom, s ennek nagy része még a régi szép időkből való keménykötésű matrózizom, s a forgalom miatt sem aggodalkmaskodik, tudja, hogy a törzsvendégei úgyis sorra megjelennek holnap reggel szokásos reggelijükért s kávéjukért.
 Lehet - gondolja -, hogy azért ma egy kicsit korábban zárok, rácsavarom a kávétermoszra a tetejét, beteszek egy karton sört a bevásárlókosárba, aztán megnézem az éjszakai filmet az autósmoziban. Júniusi meleg, telihold, a lehető legkellemesebb idő egy ilyen szabadtéri mozizáshoz - néhány sör mellett. S de jó lesz majd felidézni a hajdani hódításokat!
 Éppen a kávéfőzőgéphez fordul, amikor nyílik az ajtó, és Alfie lemondóan visszafordul.
 - Áá, hogy van?- kérdezi, mert a betérő a törzsvendégeinek egyike, bár ritkán látni reggel tíz előtt.
 A vendég bólint, s kedélyesen néhány szót váltanak.
 - Kávét?- kérdezi, amint a vendég felül az egyik párnázott, piros bárszékre.
 - Igen, legyen szíves.
 Na nem baj, még mindig odaérek az éjszakai filmre, gondolja Alfie. Nem úgy néz ki, mint aki sokáig akar maradni. Fáradtnak látszik. Vagy lehet, hogy nincs egészen jól. Még mindig van egy csomó időm, hogy...
 A döbbenettől befejezetlen marad a mondat. Bambán előremered. A kávéfőzőgép makulátlanul tiszta, mint minden a Tereferében, domború acélborítása csillog, mint egy fémtükör. De valamai  elképesztő és visszatszító tükröződik benne. A törzsvendég, akit naponta lát, akit Tarker's Millsben mindenki mindennap lát, alaktalanná torzul. Vonásai szétcsúsznak, eldurvulnak, kiszélesedik az arca. Reped, reped rajta az ing... és hirtelen szétszakad. S milyen abszurd, Alfie Knopflernek semmi más nem jut az eszébe, mint az idétlen tévéshow, A behemót, amit az unokaöccse, a képernyő elé szegeződve szokott bámulni.
 A törzsvendég egyszerre megnyerő és jelentéktelen arca elállatiasodik. A törzsvendég meleg barna szeme rémísztő aranyos-zöld fényt ad. A törzsvendég felkiált... de a hang megtörik, és egyre mélyebb regisztereken át dühödt, öblös morgásig liftezik.
 Ez - ez a valami, az a bestia, ez az emberfarkas vagy akármicsoda is - már a pulton tapogatózik, feldönti a cukorszórót, a vastag üveghenger görög, kiömlik a cukor, de aztán elkapja és nekivágja a falnak, ahol a polcon az italosüvegek sorakoznak, és csak egyre ordít.
 Alfie fordultában leveri a kávéstermoszt a polcról. Az edény a padlónak csapódik, forró kávé spriccel mindenfelé, leforrázza a bokáját. Az éles fájdalomtól s a rémülettől felkiált. Igen, most már fél. Száztíz kilójának magabiztosságát, ray unokaöccsét, a légyottot Arlene McCune-nal a hátsó ülésén, mind kisöpörte agyából a rémület, s itt van a vadállat, olyan, mint az autósmozi horrorfilmjeiben a szörny, amely egyszerre csak lelépett a vászonról.
 Rémítő könnyedséggel felugrik a pultra, ruhája rongyokban lóg. Alfie hallja, ahogy a kulcsok és az apró megcsörrennek a zsebében a remegéstől.
 A farkas ráveti magát, Alfie próbál elhajolni, de elbotlik a termoszban, csúszva menekülne a piros linóleumon. Megint a velőtrázó ordítás, meleg, undorító lehelet tolul az arcába, és égető, vörös fájdalom nyilallik át rajta, amint az állat belemar a hátába, és egytelen rántással feltépi az izmokat. Vércseppek pöttyözik a padlót, a pultot, a grillsütőt.
 Alfie feltápászkodik, szétmarcangolt hátából dől a vér, sikoltana, de belekáprázik a szeme a bevilágító nyári hold fehér fényébe.
 És megint ráugrik.
 A holdfény volt az utolsó, amit Alfie még látott.

 Elmarad a Függetlenségi Nyilatkozat tiszteletére tervezett tűzijáték.

 Még a hozzá legközelebb állók is értetlen közönnyel fogadják, amikor Marty Coslaw erről panaszkodik. Talán mert fel sem fogják, mekkora csalódás ez neki.
 - Ugyan, ne butáskodj- mondja az anyja nyersen. Gyakran ilyen hozzá, s ha el kell altatnia a lekiismeret-furdalását emiatt, mindig azt mondja magában, hogy nem fogja csak azért elkényeztetni, mert nyomorék, és egész életét tolókocsiban kell leélnie.
 - majd jövőre!- mondja a papája, s hátba veregeti.- Kétszer olyan jó lesz! Kétszer olyan átkozottul jó! Majd meglátod, öcskös! Hejjej!
 Herman Coslaw a helyi középiskola tornatanárja, és a fiával szinte mindig ezen a hangon beszél, amiről Marty magában aztz gondolja, hogy ez a papa haverkodó hangja. És állandóan azt hajtogatja: Hejjej!
 Az igazság az, hogy Marty kicsit idegesíti Herman Coslaw-t. Herman olyan vad és örökmozgó gyerekek között tölti egész napját, akik versenyt futnak-úsznak, és jó nagyokat suhintanak a baseballütőkkel. S miközben tanácsokat osztogat jobbra-balra, irányítja őket, néha felnéz, és ott látja a közelben Martyt, aki a tolószékéből figyeli a sürgés-forgást. És ez idegesítette Hermant, már pedig ha ideges volt, akkor öblös, haverkodó hangon beszélt, hejjejezett, és áááátkozottulozott. Ás Martyt öcskösnek nevezte.
 - Hihihi, most az egyszer nem kapod meg rögtön , amit akarst- mondja a nővére, amint próbálná neki elmagyarázni, mennyire várja minden évben, hogy a parkban apró pukkanások után végre nagy durranások közepette az égbe pattanjanak a szikracsóvák, s hogy a várost körülvevő dombokról visszhangozzanak a csattanások. Kate tizenhárom éves, majd három évvel idősebb Martynál, és mélyen meg van győződve arról, hogy mindenki szereti az öccsét, csak mert az nem tud járni. Még örül is, hogy legalább a tűzijáték elmarad.
 Coslaw nagypapára nem hatott különösebben a hír, pedig marty az ő megértésére mindig számíthatott.
 - Már hogy maradna el az ünnepség, fiam!- mondta nehézkes, szlávos kiejtésével. Kint ült a verandán, Marty tolószéke halkan surrogott, ahogy az üvegajtón át kiment hozzá beszélgetni. Coslaw papa ott üldögélt, és a lankás gyepen túli Nagyerdő felé nézett, kezében egy pohár snapsszal. Ez július másodikán történt, két nappal azelőtt.- Csak a tűzijáték marad el. És te is tudod, miért.
 Tudta. A gyilkos miatt. Az újságokban Teliholdas Gyilkosnak nevezik, és Marty már az iskolában, még a vakáció előtt hallotta, ahogy a többiek súgtak-búgtak róla. Egy csomó gyerek azt mondta, hogy a Teliholdas Gyilkos nem is igazuio ember, hanem valami természetfölötti lény, talán emberfarkas. Marty persze nem hitte- emberfarkas csak a horrorfilmekben létezik-, inkább valami őrült ficckó lehet, akire teliholdkor rájön a gyilkolhatnék. És most elmarad a tűzijáték, a miatt a nyavajás kijárási tilalom miatt.
 Januárban, ahogy a verandaajtónál ücsörgött, és nézett kifelé, hogy hordja a szél a havat a fagyos földön, vagy amikor a bejárati ajtónál álldogált mreven, mint egy szobor, leszíjazott lábakkal, és figyelte, amint a többi gyerek a szánkóját húzza a hegyoldal felé, arra gondolt, milyen más is lesz majd a tűzijáték estéjén. Elképzelte, ahogy a meéleg nyári éjszakában hideg kólát szopogat, s közben kigyúlnak a tűzrózsák a sötétben, meg a tűzkerekek, és még az amerikai zászlót is megcsinálják petárdákból.
 Erre most elmarad... és akárki akármit is mond, számára az egész ünnepet tönkretették. Tönkretették júius negyedikét.
 Csak Al bácsi értette meg, a nagybátyja, aki késő délelőtt beviharzott, hogy együtt ebédeljen velük, méghozzá a szokásos ünnepi zöldborsós lazacot. Ebéd után csuromvizes fürdőnadrágban ott álldogált mellette a veransán (a többiek az új medencében úszkáltak és nevetgéltek a ház másik oldalánál), és figyelmesen hallgatta.
 Marty aggodalmasan nézett fel rá, amint elmesélte.
 - Érted, mire gondolok? Érted? Hiába mondja KAte, ennek semmi köze ahhoz, hogy nem tudok járni, vagy hogy összekeverem az ünnepeket a tűzijátékkal, mint ahogy a nagypapa hiszi. Csak ez nem igazság, mikor már olyan régóta vártál rá... milyen dolog ez a polgármestertől meg néhány betojt tanácsostól, hogy csak úgy fogják magukat, és lefújják az egészet. Mikor annyira vágytál rá. Érted?
 Kínzóan hosszú volt a csend, míg A bácsi a választ fontolgatta. Elég hosszú ahhoz, hogy Marty meghallja, hogyan csattan a békatalp a medence mélyebb felének falán, s hogy a papa öblös, erős hangján azt kiabálja:
 - Hű, de csinos vagy, Kate! Hejjej! Hühüüü, de még milyen!
 Aztán Al bácsi csendesen azt mondta:
 - Hát persze. És azt hittem, találtam is neked valamit. Talán rendezhetsz magadnak külön ünnepséget.
 - Külön ünnepséget? Magamnak? Hogy gondolod?
 - Gyere oda a kocsimhoz, Marty. Van nálam valami... na, majd meglátod.- S még mielőtt Marty megkérdezhette volna, micsoda az, hosszú lépteivel már meg is indult a ház körüli betonúton. Zümmögve gurult a tolókocsi az úthoz, el a medence zajától, a lubickolástól, a sikkantgatásoktól, a békatalp csattogásától. S el a papa öblös, haverkodó hangjától. A tolókocsi halkan, egyenletesen zömmögött, Marty alig hallotta, egész életében ez a hang s a fémszíjak csörrenése kísérte minden mozdulatát. Al bácsinak Mercedes sportkupéja volt. Marty tudta, hogy a szülei helytelenítették a megvételét (huszonnyolcezer dollárért kész életveszély- mondta egyszer fitymálóan az anyja), de Marty imádta a kocsit. Al bácsi elvitte egyszer autózni a várost átszelő mellékutakon, és nagyon gyorsan hajtott, hetven, talán nyolcvan mérfölddel is. El sem árulta, mennyivel mentek.
 - Ha nem tudod, nem fogsz félni- mondta. De Marty odaért és megállt, nagy celofáncsomagot tett a kisfiú vékony, sorvadt combjaira.
 - Tessék, öcsi. És boldog július negyedikét!
 Amit Marty először megpillantott, azok a furcsa, kínai jelek voltak a csomag címjkéjén. Ahogy meglátta, mi van benne, összeszorult a szíve az izgalomtól. Tele voltak petárdákkal.
 - Azok a piramis alakúak színjátszóak- mondta Al bácsi.
 Marty szóhoz sem jutott az örömtől, meg akarta köszönni, de egy hang sem jött ki a torkán.
 - Meggyújtod a gyújtózsinórt, leteszed, és a szivárvány összes színében fog sziporkázni. Azok a cső formájúak, amelyekből pálcika áll ki, azok üvegrakéták. Tedd be őket egy-egy üvegbe, s azonnal beindulnak. Azután van még két római gyertya... és persze egy csomag durranós is. De azokat inkább holnap próbáld ki.
 Al bácsi az uszoda felé nézett, ahonnyan a zajok hallatszottak.
 - Köszönöm!- Marty végre levegőt kapott a nagy izgalom után.- Köszönöm, Al bácsi!
 - Csak aztán el ne áruld a mamának, hogy kitől kaptad!- mondta még.- Hiába magyarázkodnál neki, annyi lenne, mint süketnek a jóreggelt. Rendben?
 - Persze, persze- válaszolta Marty, bár fogalma sem volt, hogy mi köze a süketeknek meg a jóreggeltnek a tűzijátékhoz.- De biztos, hogy neked nem kellenek, Al bácsi?
 - É még tudok szerezni, ha akarok. Ismerek egy fickót Bridgtonban. Sötétedés után átmehetek hozzá, addig dolga van.
 Marty fejére tette a kezét.
 - Akkor tartsd meg a te külön július negyedikédet, amikor már mindenki lefeküdt. De nehogy meggyújtsd a durranósakat, mert mindenkit felébresztesz velük. Aztán meg, az isten szerelmére, nehogy felrobbantsd a kezedet, mert a nővérkém soha többet nem áll szóba velem.
 Nevetett, beszállt a kocsiba, begyújtotta a motort, intett egyet Martynak, és már ott sem volt, miközben Marty még mindig valami köszönömfélét hebegtt. Ott maradt még egy pillanatig, nézett a nagybáécsija után, s közben nagyokat nyelt, nehogy sírni kezdjen. Aztán az ingébe dugta a csomagot, és a zümmögő tolókocsival visszagurult a házhoz, a szobájába. Máris azt várta, mikor lesz végre éjszaka, mikor alszik már mindenki.
 Ő feküdt le elsőként. Bejön az anyja, hűvösen megpuszilja, és jóéjszakát kíván, s nem néz marty merev lábára a takaró alatt.
 - Ugye minden rendben, Marty?
 - Igen, mami.
 Az anyja megáll, mintha még mondani akarna valamait, aztán megrázza kicsit a fejét. Kimegy.
Jön Kate. Nem ad puszit, csak odadugja az arcát Marty nyakához, és ő érzi az úszómedence klóros szagát a hajában.
 - Látod? Mégsem kapsz meg mindent, csak mert tolókocsiban ülsz.
 - Csodálkoznál, ha tudnád, mit kapok- mondja szelíden, és a nővére gyanakvóan méregeti egy pillanatig, mielőtt kimegy.
 Az apja jön be, leül az ágya szélére. Már megint azon az öblös, haverkodós hangon beszél.
 - Minden oké, nagyfiú? Korán feküdtél ma le. igazán.
 - Egy kicsit fáradt vagyok, apu.
 - Rendben.- Megveregette Marty semmire se jó lábát hatalmas tenyerével, s az arca öntudtalanul megvonaglik, aztán sietve feláll.- Sajnálom, hogy elmarad a tűzijáték, de csak várd ki, majd jövőre! Hejjej, öcskös!
 Marty titokban somolyog.
 Most várhat, amíg a többiek is lefeküdnek. Sokáig tart. Megy a tévé, a nappaliból becsípett nevetgélés és Katie éles vihorászása hallatszik. Nagyapa lehúzza a vécét, hallani a víz zubogását. Most az anyja trécsel telefonon, kellemes ünnepekt kíván valakinek, igen, mondja, szégyen, gyalázat, hogy elmaradt a tűzijáték, de gondolta is,  a jelen körülmények között értehető, miért kelltt. Igen, Marty  persze csalódott votl. Aztán a beszélgetés végén elneveti magát, ha nevet, sokkal lágyabb a hangja, mint különben szokott. De ha Marty mellette van, szinte sohasem nevet.
 Már fél nyolc felé jár az idő, lassan nyolc lesz, aztán kilenc. Marty időnként becsúsztatja kezét a párna alá, ott van-e még a tűzijáték celfoncsomagja. Fél tíz körül, amikor már elég magasan jár a hold ahhoz, hogy bevilágítson a szobába, kezd elcsendesedni a ház.
 Kikapcsolják a tévét, Katie is megy aludni, de előbb azért nyafog egyet, hogy nyáron az összes barátnője tovább fennmaradhat. Miután elvonul a szobájába, a szülők még beszélgetnek egy kicsit, de már nem lehet kivenni a szavakat, és...
 ...lehet, hogy közben elszundított, mert amikor újra megérinti a csodás csomagot, akkor veszi észre, hogy a házban minden nesz elült, s a hold még fényesebben világít, olyan fényesen, hogy árnyékot is vet. Előhúzza a csomagot meg egy doboz gyufát, amit korábban talált. Pizsamafelsőjét betűri a nadrágjába, becsúsztatja a csomagot meg a gyufát, s keszül felkelni.
 Ez kész hadműveletet igényel, de csöppet sem fáj, bár mások néha azt hiszik. Semmit sem érez a lába, úgyhogy nem is fájhat. Megragadja az ágy végét, felhúzódzkodik, aztán egyik lábát a másik utrán az ágy szélére rakja. Csak az egyik kezét hasznáhatja, mert a másikkal meg kell kapaszkodnia abban a korlátban, amely az ágyánal kezdődik, s körbemegy az egész szobán. Egyszer megpróbálta mindkét kezével megmozdítani a lábát, és tehetetlenül orra bukott a földre. A zuhanás hangjára mindenki odarohant.
 - Te kis hülye, mit hősködsz?- suttogta Katie izgatottan a fülébe, miután besegítette a tolókocsiba. Egy kicsit megütötte magát, de egyre csak nevetett, pedig megdagadt a homloka, és felrepedt a szája.
 - Meg akarsz halni? Huh!- Aztán sírva kiszaladt.
 Ahogy már az ágy szélén ül, tenyerét a pizsamafelsőjébe dörzsöli, hogy biztosoan ne csússzon. A korlátba kapaszkodva oda tud menni a tolókocsihoz úgy, hogy hasznavehetetlen, pipaszár, de a tehetetlenségtől mégis súlyos lábát maga után húzza. Úgy ragyog a hold, hogy látja éles árnyékát a padlón.
 A tolókocsit fék rögzíti, az ezerszer ismételt mozdulat magabiztonságával könnyedén belehuppan. Vár egy kicsit, levegő után kapkod, fülel a csendben, semmi nesz. - De nehogy meggyújtsd a durranósakat ma est- mondta Al bácsi, s ahogy füleli a csendet, Marty tudja, hogy iagaza volt. Senkivel nem fogja megosztani az ünnepét. senki nem tudja meg, legalábbis holnapig, amikor majd megtalálják a megfeketedett pernyét a verandán, de akkor már nem számít. - A szivárvány összes színében fog sziporkázni -  mondta Al bácsi. Még jó, hogy a szivárványnak nincs hangja.
 kiengedi a féket, benyomja az indítógombot, látni a sötétben a kis sárga fényt, amely azt jelzi, hogy feltöltődött-e az elem, megnyomja a "jobbra" gombot, s a tolókocsi jobbra fordul. Hejjej! A verandával szembefordulva megnyomja az "előre" gombot. A kocsi előregurul.
 Marty lenyomja a dupla ajtó kilincsét, megint az "előre"  gombot. És kigördül a szobából.
 Letépi a celofánpapírt a tűzijáték csodás csomagjáról, aztán vár egy kicsit, egészen elvatrázsolja a nyári éjszaka, álmosan ciripelnek a tücskök, könnyű illatot sodor a szél, alig rezegnek a falevelek az erdőszélen, s szinte valószerűtlen a hold fénye.
 De most már igazán nem tud tovább várni. Elővesz egy kígyó formájú petárdát, meggyújtja a gyufát, a kioldózsinórt, és elbűvölten figyeli, amint felröppennek a kékeszöld szikrák. Varázslatosan nő, kígyózik a petárda, s a farkából láng tör elő.
 Július negyedike, gondolja, s felcsillan a szeme. Július négy, július négy, boldog július negyedikét nekem!
 A ragyogó fényesség után még egy-két felvillanó szikra, és kialaszik a kígyó. Marty gyorsan meggyújtja az egyik háromszög alakút, nézi, amint fellobban, fénye olyan sárga, mint a papa szerencsét hozó golfinge. Még mielőtt kialszik, mohón meggyújtja a következőt, ugyanolyan bíborvörössel szökik a magasba, mint amilyenek a rózsák a medence körül, a sövény tövében. Égett puskapor bódító, nehéz szaga lengi be az éjszakát, aztán a szél meglibbenti s lassankét elfújja.
 Tapogatózó keze egy durranósat húz elő, felbontja, még mielőtt észbe kapna, micsoda zűrzavart okozna, ha meggyújtaná - az éles csattanások, a géppuskaropogás-szerű zaj az összes szomszédot felébresztené: mi az, tűz van? árvíz? hívnák a tűzoltókat, s mindenki kirohanna a házból. S egy tizenegy éves kisfiú, akit Marty Coslaw-nak hívnak, egész biztosan szobafogságban kuksolhatna karácsonyig.
 Arrébb tolja ölében a durranós "fekete macska" petárdát, izgatott örömmel tapogatózik a csomagban, és előhúzza a legeslegszebb színjátszó petárdáját, ha van egyáltalán ilyen. Majdnem akkora, mint az ökle, a boldog izgalomba kis félelem is vegyül, amint meggyújtja, s meglöki. Fénye ragyogó vörösre festi a sötét égboltot, s ebben a lázas izzásban Marty látja, amint nem messze a verandától megrezzennek és szétválnak a bokrok. valami halk torokköszörülő, morgó hangot hall. És kilép az a bestia. A gyep szélén megáll egy pillanatra, szimatol. Máris felfelé tart az emelkedőn, Marty felé, aki elkerekedett szemmel ül tolókocsijában, a vászontámla fogja csak vissza, amint hátrahőköl. Az állat előregörnyed, de Marty tisztán látja, hogy a hátsó lábán jár. Akárcsak egy ember. S a tűzijáték vörös fényében pokolian villog zöld szeme.
 Óvatosan közeledik, nagy orrlyuka egyenletesen tágul, szűkül. Már megszimatolta a zsákmányt és azt is, hogy könnyű  préda lesz. Marty is érzi az állat szagát, loncsos bundájának, izzadságának vad szagát. Megint felmordul. Nyers, véres májra emlékeztető vastag felső ajkát felhúzza, kivillannak agyarszerű szemfogai. Ezüstös, vörös fény játszik a szőrén.
 Már majdnem elérte, karmos keze-mancsa a torkához kapna, amikor a gyereknek eszébe jut a felbontott durranós petárda. Félig öntudatlanul meggyújtja a gyufát és a kioldót. A gyújtózsinóron végigfutnak a vörös szikrák, sisteregve meg is pörkölik egy kicsit a kézfejét. A farkas megtántorodik és hátrahőköl, meglepetten, kérdően felmordul, hangja, akárcsak a mancsa, majdnem emberi. marty a pofájába vágja a petárdát.
 Óriási csattanással robban fel, villódzik a fény, puskaropogásszerű durranások sorozata hallatszik. Az állat fájdalmában és dühében felordít, hátratántorodik, keze lehetetlenül kaszál, hogy lesöpörje az arcába csapódott égő puskaport. Marty látja, amint az egyik szeme kifordul, mennydörgésszerű robajjal egyszerre négy petárda lobban fel az orra mellett. Ez már csak a megsebzett, fájdalmában őrjöngő állat üvöltése. Mancsa az arca előtt, s ahogy felgyulladnak az első fényekk a házban, megfordul, s az erdő felé iszkol, csak a megpörkölt szőr bűze marad utána, s az első rémült, zavarodott kiáltások a házból.
 - Mi volt ez?- Ez az anyja hangja, s most egy cseppet sem rideg.
 - Mi a fene az?- Ez az apja, de a hangja most egyáltalán nem haverkodós.
 - Marty?- Ez kate remegő hangja, nyoma sincs benne a gonoszkodásnak.- Marty, jól vagy?
 Coslaw nagypapa viszont átalussza az egészet.
 Marty hátradől a tolószékben, a petárda utolsó, vörös szikrái pattognak. A fénye most már szelíd halvány rózsaszín, mint pirkadatkor az ég alja. Túlságosan nagy volt az ijedtség, még sírni sem tud. De az ijedtségbe valami más érzés is keveredik, még ha szülei másnap felpakolják is, s elviszik Jim bácsihoz és Ida nénihez Stowe-ba, Vermont államba, ott kell maradnia a vakáció végéig. A rendőrség is helyeselte, hátha a Teliholdas Gyilkos újra rátörne Martyra, hogy elhallgattassa. marty valójában diadalittas, s ez elnyomja még a sokk emlékét is.
 Látta a szörny iszonyatos pofáját, és túlélte. S valami gyerekes ujjongást érez, amiről soha nem tud majd beszélni másoknak, még Al bácsinak sem, pedig ő talán megértette volna. Titkon örül, hiszen végül mégiscsak volt tűzijáték.
 Míg szülei egyre azon tépelődnek, vajon mi játszódhat le benne, s vajon az élmény nem hagy-e lelkében maradandó nyomot, Marty érzi legbelül, hogy ez volt a legeslegjobb július negyedike.

 - Biztosan az lesz az, az emberfarkas- mondja Neary rendőrbiztos. Feltűnően hangosan beszél, talán véletlenül, de inkább szándékosan, s Stan borbélyüzletében erre mindenki abbahagyja a beszélgetést. Már augusztus derekán járunk, évek óta nem tapasztaltak ekkora hőséget ilyen tájban, s éppen tegnap volt holdtölte. A városka hát visszafojtott lélegzettel várakozik.
 Neary rendőrbiztos végigméri hallgatóságát, feláll helyéről, és Stan Pelky középső fodrászszékébe ül, s jelentőségteljesen, bírói hangsúllyal, mint a lélektan jeles ismerője, szónokolni kezd. Mélyenszántó gondolatait mind a középiskolai ismeretek végtelen tárházából meríti. Neary tagbaszakadt, bikanyakú ember, s a középiskolában inkább csak a Tarker's Mills-i Tigrisek rögbicsapatának szerzett góljaival vitézkedhetett, de azért mindig átcsúszott, sőt még néhány közepesre is futotta.
 - Vannak olyan fickók - magyarázza a hallgatóságnak-, akik... szóval, őőő, akikben mintha két ember lakozna. Olyan tudathasadásosak, értik. Nahát ezeket hívom én nyomoronc, rohadék pszichopatáknak.
 Megáll, learatja a szavait követő tiszteletteljes csönd babérjait, aztán folytatja:
 - Na most, ez a fickó, hát ez szerintem egy ilyen. Nem hiszem, hogy tudja, mit csinál, amikor teliholdkor elindul, és csak úgy kinyír valakit. Akárki is lehet, egy pénztáros a bankból, az egyik benzinkutas valamelyik kútnál, ott, a városba vezető úton, sőt lehet, hogy valaki itt közülünk. Már úgy értem, hogy belülről igazában egy vadállat, közben kívülről meg teljesen normálisnak tűnik, szóval ilyen, fogadni mernék. De ha azt kérdezik, hogy lehetséges, hogy valakiből egyszerre csak egy szőrös állat lesz, és  üvöltözik a holdra.. hát nem, olyan nincs. Az csak gyerekeknek való blabla.
 - Jó, jó, de hát a Coslaw gyerek, Neary?- kérdezi Stan, de közben gondosan nyírja a hajat Neary hurkás tarkóján, s hosszú, éles ollója tovább csattog.
 - Éppenséggel azt bizonyítja, amit mondtam- válaszolja Neary kissé ingerülten.- Az csak gyerekeknek való blabla.
 Igazából tényleg bosszantó a Coslaw gyerek esete. itt ez a kölyök, az első szemtanú, aki szemtől sezmbe látta azt az őrültet, aki halomra gyilkolt vagy hat embert a városban, köztük Alfie Knopflert, a barátját. És kihallgathatja a fiút? Nem. Tudja egyáltalán, hol van a gyerek? Nem. Meg kell elégednie azzala tanúvallomással, amit a megyei rendőrségtől kapott, és még ehhez is meg kellett alázkodnia, jó, hogy nem térden állva leééett könyörögnie, csak hogy ennyit megkapjon. És miért? Mert ő csak egy kisvárosi senki, egy egyszerű rendőrbiztos, és a megyei kapitányságon taknyos kezdőnek nézik, aki még a cipőfűzőjét sem tudja tisztességesen megkötni. Csak azért, mert neki nem az a rohadt hekussapka van a fején. És az a vallomás! Nahát azzal éppenséggel kitörölhette volna a seggét is! A Coslaw kölyök szerint az a "vadállat" a két métert is meghaladta, ruha helyett fekete, bozontos szőr borította az egész testét. Hatalmas fogai voltak, zöld szeme, és bűzlött, mint egy nagy rakás macskaszar. Karmai voltak, de emberi ujjai. Sőt még mintha farka is lett volna. farka, az hát, a jóistenit!
 - Lehet- mondja Kenny Franklin az egyik székből a sorban, a fal mellől-, hogy van valami álca, amit az az alak mindig felvesz, olyan maszkfélét, tudják.
 - Nem hiszem- mondja Neary nyomatékkal, s még a fejét is megrázza, hogy kellő súlyt adjon a véleményénak. Stannek gyorsan el kell rántania az ollót, nehogy beleszaladjon Neary vastag bikanyakán a hurkáiba.
 - Én ugyan nem hiszem. Azok a kölykök már túl sok emberfarkas-históriát hallottak egymástól az iskolában, még a szünidő előtt, ennyi lehet az alapja- aztán neki meg amúgy sem akadt egyéb dolga, mint üldőgélni a tolókocsijában és ezen töprengeni... meg kiszínezni. Hisz ez olyan átkozottul pszichó-logikus, nem? Mert ha, teszem azt, Kenny, te léptél volna ki a bokrok közül a holdfényben, akkor rólad hitte volna, hogy farkas vagy.
 Kenny kissé kelletlenül felnevetett.
 - Ugyan - mondja elkomorulva.- Gyerekek tanúvallomása nagy büdös semmire se jó.
 A nagy méltatlankodásban és csalódottságban, hogy mennyire használhatatlan a gyerek vallomása, amelyet a nagybátyjáéknál, Stowe-ban vettek fel, fel sem figyelt arra a mondtra: "Négy petárda robbant fel egyszerre az arca egyik felén - azt hiszem, arcnak lehetne inkább nevezni -, és azt hiszem, ki is vitte az egyik szemét. A balt."
 Ha a rendőrbiztos elrágódott volna ezen- mint ahogy nem tette-, talán még megvetőbben nevetett volna az egészen, mert 1984 júliusában egyetlen ember sviselt szemvédőt a városban, de arról egyszerűen képtelenség lett volna feltételezni, hogy ő a gyilkos. Neary előbb gyanúsította volna meg saját anyját, mint hogy ő arról az emberről ilyesmit elhiggyen.
 - Egyetlen dolog segíthet az ügyben- mondja neary rendőrbiztos, és mutatóujjával a négy-öt ember felé bök, akik ott ülnek sorban a fal mentén, s a szombat reggeli nyíratkozásra várnak.- Mégpedig az alapos nyomozás. És én akarom ezt véghezvinni. Majd kínosan vigyoroghatnak a zsaruk a megyei kapitányságon, amikor becipelem nekik azt a fickót.- Neary arca egészen átszellemül.- Bárki lehet- ismétli-, az egyik pénztáros a bankból... egy benzinkutas... lehet, hogy éppen vele együtt iszogattok Billy Robertsonnál. Egy alapos nyomozás mindenesetre kideríti. Csak jegyezzétek meg, amit mondtam.
 Lander Neary rendőrbiztos alapos nyomozásának egyszeriben végeszakd, amint éppen azon az éjjel egy holdsütötte, szőrös kéz nyúl be furgonjának nyitott ablakán, amint ott posztol a város nyugati felén két bekötőút kereszteződésében. Halk, horkantásszerű morgás hallatszik, és vad, rémísztő szag csapja meg az orrát- az állatkertben, az oroszlánoknál lehet ilyet érezni.
 Ahogy az állat odarántja Neary fejét, az egyetlen, zöld szemet lát, s az állat bundáját, nedvesen csillogó, fekete orrát. S ahogy vicsorog, felhúzza az orrát, látja a fogait. Az állat majdhogynem játékosan ragadja meg az arcát, s egyetlen mozdulattal kiszakítja a jobb orcáját, a seb felfedi fogait. Vér fröcsköl mindenhová, érzi, amint melegen csorog le a vállán. Sikoltozik, s a sikoly egyszerre tör elő a szájából s az orcája helyén a lyukból. A farkas válla fölött, miközben marcangolja őt, látja a fehér fényt árasztó holdat.
 Eszébe sem jut az övébe dugott két pisztoly. Megfeledkezik arról is, hogy milyen átkozottul pszichó-logikus az egész. És megfeledkezik az alapos nyomozásról. Csak az jár az eszében, amit Kenny Franklin mondott reggel a borbélynál. "Lehet, hogy valami álcát vesz fel mindig az alak. Olyan maszkfélét, tudják."
 Ezért ahogy a farkas Neary torkához kap, az két kézzel belemarkol a durva, drótként meredező szőrbe, és kétségbeesetten ráncigálja, abban reménykedik, hogy elmozdul a maszk, a nyúlós gumi cuppanva elválik, s látja majd a gyilkost.
 De hiába, csak az állat üvölt fel kínjában s dühében. Odacsap az egyik karmos kéz- igen, látja már, akármilyen förtelmesen torz is, ez mégis egy kéz-, s feltépi a torkát. Sugárban lövell ki a vér a szélvédőre, a műszerfalra és abba az üveg felbontott sörbe, amit a rendőrbiztos a lába közé szorított.
 A farkasember másik keze Neary frissen nyírt hajába akaszkodik, és félig kirántja a Ford furgon vezetőüléséből. Diadalmasan üvölt, s fogait Neary nyakába mélyeszti. Míg marcangolja, a sör habosan csordogál a megkezdett üvegből a fék meg a kuplung között.
 Hát ennyit a lélektanról.
 Hát ennyit az alapos nyomozásról.

 A következő hónap közepe táján, ahogy kerekedik a hold, a hold, a város rémületbe kergetett lakosai arra várnak, hogy legalább a hőség enyhüljön, de hiába. másutt a környéken már sorra dőlnek el a mérkőzések a területi rögbiselejtezőkön, itt a futballidény is, Willard Scott, a jó öreg szpiker bemondja a rádióban, hogy szeptember huszonnegydikén harminccentis hó esett a kanadai hegyekben. De a világnak ebben a szegletében még mindig itt időzik a nyár. napközben negyven fokra is felkúszik a hőmérő higanyszála: a gyerekek már három hete kókadoznak az iskolában, s nem túl boldogok, hogy az osztálytermek monoton zsongásában kell ücsörögniük, ahol még az órákat is úgy állították be, hogy csak a percmutató ugorjon egyet, amikor pedig a valóságban az óramutatónak kellene. A házaspárok semmiségeken kapnak hajba, s amikor a városon túl, az autópálya feljáratánál, O'Neil benzinkútjánál szájalni kezd egy turista a benzinár miatt, Pucky alaposan bedörgöl egyet neki az adagoló csapjával. A New Jerseyből való pasasnak négy öltéssel kell összevarrni a felső ajkát, s távozáskor fenyegetően azt mormogja, hogy ezért még pert akaszt Pucky nyakába.
 - Fogalmam sincs, minek nyavalyog- mondja aznap este Pucky mogorván a kocsmában.- Még csak nem is teljes erővel csaptam neki oda, értitek? Mer ha úgy istenigazából odavágtam volna, akkor télleg legyütt vóna a máz a képéről, értitek?
 - Hát persze- mondja Billy Robertson, mert ha ellenkezne, Pucky még neki is behúzna egyet "úgy istenigazából".
 - Még egy sört, Puck?
 - Hát hogy a fenébe ne- veti oda Puck.
 A kölcsönkönyvtáros Milt Sturmfullernek kórházba kellett vinnie a feleségét, a miatt a kis tojásmaradék miatt, amit nem vitt le a mosógatógép az egyik tányérról. Csak ránéz a megszáradt sárga masszára- éppen azon a tányéron kapta volna a vacsoráját-, s egy jó alaposat leken az asszonynak. Ahogy Pucky mondaná, amúgy istenigazából.
 - Átkozott, mocskos szuka- mondja, ahogy ott magasodik Donna Lee felett, aki elterült a konyhakövön, betört, vérző orral, hátul a fejéből csorog a vér.- Anyám bezzeg el tudta tisztességesen mosni az edényt, pedig neki még mosogatógépe sem volt. Akkor neked mi a fene bajod van?
 Később, a portlandi kórház ügyeletén azt mondja majd az orvosnak, hogy Donna Lee elesett a hátsó lépcsőn. És Donna Lee a házassági tűzfészekben töltött kilenc év után megfélemlített birkaként még helyeselni is fog hozzá.
 Este hét körül, holdtölte előtt végre feltámad a szél, a hosszú nyár után az első hűvös szél. Északról felhőket kerget a város felé, a hold egy ideig bújócskát játszik velük, hol előbukkan, hol újra mögéjük hűzódik, s beezüstözi a felhők körvonalát. Aztán megvastagszik a felhőtakaró, és eltűnik a hold... de azért ott bujkál, húsz mérföldre a várostól, a tenger is érzi erejét, jön a dagály, s közeledik az a bestia is.
 Éjjel kettő felé iszonyú sivítozás hallatszik Elmer Zinneman disznóólja felől, úgy tizenkét mérföldre a várostól, a nyugatról jövő út mentén. Elmer megy a puskáért, csak pizsama és papucs van rajta. Felesége, aki egészen csinos volt tizenhat évesen, amikor annak idején, 1947-ben Elmer elvette, kérleli, könyörög, sír, hogy maradjon vele, ne menjen ki. Elmer lerázza magáról az asszony karját, s megragadja a bejárati ajtóhoz támasztott puskát. Ez nem a megszokott sivalkodás, a malacai eszeveszetten visítoznak. Olyan ez a hang, mint amikor egy csupalány bulin egy csapat süldő lányra rátört valami őrült szatír. Megy, őt aztán nem tartja vissza semmi, s kérges tenyere már a hátsó ajtó kilincsén van, de egyszerre megfagy benne a vér, ahogy kint, az éjszakában felhangzik az a diadalmas üvöltés. Farkasüvöltés, de a hang mégis olyan vérfagyasztóan emberi, hogy leesik a keze a kilincsről, és hagyja, hogy a felesége magával húzza a hálószobába. Elmer átöleli, lerogynak a díványra, ott ülnek, mint két félelemtől reszkető gyerek.
 A disznók visítása akadozik, és lassan elhal. Igen, elhal. Sorra, egyiké a másik után. Sivításuk édes hörgésbe fulklad. Elmer az ablakhoz megy, és észrevesz valamit, de nem tudja megmondani, mi az, ami a sötétban eliszkol.
 Később zuhogni kezd, veri az ablakokat az eső. Elmer és Alice együtt kuporognak az ágyban, minden lámpát felkapcsoltak a hálószobában. Hidegen kopog az eső, az első igazi őszi zápor, holnaptól már látni az első elszineződött leveleket.
 Elmer azt találja a disznóólban, amire számított: mészárszéket. Mind a kilenc kocának, s a két kannak is vége- ott hevernek a sárban, szétszaggatva, itt-ott megrágva, tetemeiket mossa a zápor, üveges szemük az őszi égre mered.
 Elmer áthívta az öccsét, Pete-et Minotból, ott áll most mellette. Sokáig hallgatnak, aztán Elmer megszólal, s azt mondja, ami az öccse fejében is jár:
 - A biztosító majd kifizeti. Nem az egészet, de legalább egy részét. A többit meg majd csak kibírom. Inkább az én disznaim hulljanak, mint egy ember.
 Pete bólint.
 - Most már elég ebből- mormogja, alig hallani a hangját a záportól.
 - Hogy érted?
 - Nagyon jól tudod, hogy értem. A következő holdtöltekor ki kell menni negyven emberrel vagy hatvannal... vagy akár százhatvannal. Épp itt az ideje, hogy a népek abbahagyják a lapulást, meg hogy úgy tesznek, mintha mi sem történt volna, amikor pedig akármelyik bolond láthatja, miről van szó. Nézd meg ezt, az ég áldjon meg!
 Pete a földre mutat. Az ól sáros földjén, a lemészárolt disznók körül hatalmas nyomok. Farkasnyomoknak tűnnek... de halványan mégis emberére emlékeztetnek.
 - Látod ezeket a rohadt nyomokat?
 - Látom- mondja megadóan Elmer.
 - Gondolod, hogy a nénikénk hagyta itt őket?
 - Nem. Hát persze hogy nem.
 - Emberfarkas nyoma- folytatja Pete.- Te is tudod, Alice is tudja, csakúgy, mint a város jó része. Az ördögbe, még én is tudom, pedig én a szomszéd megyéből jöttem.- Ránéz a bátyjára, zord és konok arca az újonnan bevándorolt New England-i puritánokat idézi, úgy 1650 tájékáról. És elismétli:- Mert már elég volt ebből. Épp itt az ideje, hogy vége legyen.
 Elmer sokáig fontolgatja a választ, az eső rendületlenül kopog az esőkabátjukon, aztán rábólint.
 - Igen, én is azt hiszem. De még nem a következő holdtöltekor.
 - Novemberig akarsz várni?
 Elmer újra bólint egyet.
 - Kopár lesz az erdő. Sokkal könnyebben követhetjük a nyomokat, ha leesik addig egy kis hó.
 - És mi lesz a jövő hónapban?
 Elmer Zinneman ránéz lemészárolt disznóira az ólban, a csűr mellett. Aztán ránéz az öccsére.
 - Majd jobban vigyáznak eztán az emberek- mondja.

Mindenszentek előestéje van. A gyerekek most térnek haza az évi "verd át vagy meg" körútjukról, amikor is álarcos szörnyek képében riogatják a békés szomszédokat, akik csak édesség ellenében szabadulhatnak tőlük. Marty Coslaw is most jött meg, a tolókocsi eleme teljesen lemerült. Marty egyenesen ágyba bújik, de álmatlanul fekszik. Kinn a fogyó hold egyre magasabban jár a hideg égbolton, gyémántszilkánkokként ragyognak a csillagok. A verandán, ahol a titkos júliusi tűzijáték megmentette az életét, a csípős szél céltalanul örrvényekké kavarja a megbarnult, zörgő leveleket. Az októberi telihold is gyilkosság nélkül telt el, ez már a második ilyen hónap a sorban. Egyesek máris azt gondolják- köztük Stan Pelky, a borbély, meg Cal Blodwin, övé az egyetlen helybéli autókereskedés-, hogy vége a kisvárosi horrornak: a gyilkos valami csavargó lehetett, aki eddig az erdőben tanyázott, s most odébbállt. Igy beszélik. Mások azért nem ilyen biztosak ebben. Enkik az a négy őz jár az eszükben, melyeket a határban szétmarcangolva találtak meg az októberi holdtöltét követően, meg Elmer Zinneman szeptember teliholdas éjjelén lemészárolt tizenegy disznaja. A hosszú, őszi estéken söröskorsók mellett dúl erről a vita a kocsmában.
 De Marty Coslaw már tudja.
 Ezen az estén apja kísérte le az édességrabló körútjára (apja is élvezi mindenszentek előestéjét, szereti a csípős, friss hideget, szeret öblös hangon hahotázni és mindenféle idétlenséget kiabálni, mint "Hejjej" meg "Ding-deng-duu", ahogy sorra nyílnak az ajtók, és kinéznek az ismerős arcok). Marty Yodának öltözött a Csillagok háborújából, arcán maszk, bő, fekete lpel takarta soványka lábait.
 - Persze, mert te mindig mindent megkapsz, amit csak akarsz...- mondja Katie, dacosan felszegett állal, amint meglátja a maszkot, de Marty tudja, igazából nem is dühös rá, s ennek bizonyságául remek görbe botot csinál neki, hogy teljes legyen az álöltözet, inkább szomorú kicsit, hisz ő már túlságosan nagynak számít ahhoz, hogy velük jöhessen. Helyette házibuliba megy az iskolatársaival, Donna Summer-lemezekre táncol majd, a többiekkel versengve kapkod a felfüggesztett alma után, s ha később lekapcsolják a villanyt, üvegpörgetőst játzsanak, mindenkinek kisorsolnak valakit, aki meg kell csókolni, persze, csak a hecc kedvéért, de azért milyen jó lesz majd vihorászni rajta a barátnőivel az iskola folyosóján.
 A papája a furgonukkal viszi Martyt, mert abba beépítettek egy lehajtható rámpát, s azon könnyedén ki-be tolhatja a tolókocsit. Marty legördül a rámpán, zümmög fel-alá az utcákon, ölében egy zsák. Az utcájukban minden házba bemennek, aztán a belvárosban sorra következnek Collinsék, MacInnék, Mauchesterék, Millikenék meg Eastonék. A kocsmában édes kukoricapehellyel teli tál várja a gyerekeket, az ökumenikus és a baptista templom perókiáján csokoládé. Aztán betérnek Randolphékhoz, Quinnékhez, Dixonékhoz s még vagy kéttucatnyi ismerőshöz. Marty édességtől dagadó zsákkal és valami riasztó, szinte hihetetlen hírrel tér haza.
 Tudja.
 Tudja, kicsoda az emberfarkas.
 Az egyik helyen maga az emberfarkas csúsztatott egy tábla csokoládét a zsákjába, sarlónyi a hold, így tehát nyoma sincs az őrületnek, észre sem vehette, hogy Marty halálsáppadtra válik a maszk alatt, és elfehéredő körömmel szorongatja a görbe botot a kesztyűjében. Az emberfarkas kedélyesen rámosolyog, és megsimogatja a fejét.
 De akkor is ő az. Marty biztos benne, s nemcsak azért, mert a férfi szemvédőt visel, hanem mert oly szembeszökő a hasonlóság az előtte lévő férfiarc s a között a vicsorgó farkaspofa között, melyet majd négy hónapja, azon az ezüstös nyári éjszakán látott.
 Mióta szeptember első keddjén visszatért Vermontból, fiygelte az embereket, meg volt győződve, hogy előbb-utóbb találkozik vele, s abban is biztos volt, hogy rögtön felismeri, hisz az emberfarkas csakis félszemű lehet. Amikor a rensdőrségen elmondta, hogy a petárda szinte biztosan kivitte az emberfarkas egyik szemét, csak bólintottak, majd utánajárnak, mondták. Marty érezte, hogy nem nagyon hisznek neki. Talán mert ő még csak gyerek, s mert nem ők voltak ott azon a júliusi éjszakán. Akárhogy is van, nem számít. Ő tudja, hogy úgy volt.
 Tarker's Mills kisváros, de meglehetősen nagy területen fekszik, s egészen ma estig egyetlen félszemű embert sem látott, otthon nem is mert kérdezősködni, mert az anyja már így is fél, hogy nem múlik el benne nyomtalanul az eset. És félt házon kívül nyomozni, hátha az is az anyja fülébe jut. Aztán meg Tarker's Mills mégiscsak kisváros. Előbb vagy utóbb szemtől szembe látja majd az emberarcú állatot.
 Hazafelé menet Mr.Coslaw (volt és jelenlegi diákok ezreinek csak "Coslaw az edző") azt hiszi, Marty azért olyan csendes, mert kimerült az est izgalmaitól. Éppen az ellenkezője igaz. Talán csak a tűzijáték éjjelén volt még ilyen élénk. Az jár az eszében, hogy azért telt a hazajövetele után majd hatvan napba, amíg rájött, hogy kicsoda az emberfarkas, mert ő, Marty, katolikus, s vasárnaponként a külvárosi Mária-templomba jár misére a szüleivel.
 Az a félszemű ember pedig, aki csokoládét csúsztatott a zsákjába, nem katolikus. Sőt... az emberfarkas ugyanis Lester Lowe, az Isteni Kegyelem Baptista Egyház lelkésze.
 Ahogy mosolyogva kinéz az ajtón, a lakásból kiszűrődő sárgás fényben Marty megpillantja a szemvédőt, amely az alacsony, visszahúzódó lelkésznek majdhogynem kalózkülsőt kölcsönöz.
 - Igazán sajnálom, ami a szemével történt, tiszteletes úr- mondja Mr.Coslaw öblös, kedélyeskedő hangon.- Remélem, semmi komoly.
 Lowe tiszteletes mosolygó arca elkomorult.
 - Sajnos, az történt, hogy el kellett távolítani az egyik szememet. Jóindulatú tumor nőtt mögötte, s másképp nem férhettek volna hozzá. De az Úr akaratából történt, és már kezdem megszokni.
 Közben Marty álarcos fejét simogatja megint, s így szól:- Vannak, akiknek még nehezebb a keresztjük.
 Marty most az ágyában fekszik, hallgatja, hogy süvít az októberi szél, az utolsó száraz leveleket zizegteti, átfütyül a kifaragott úritök szemnyílásán az útmenti kerítésen, nézi a csillagokkal telehintett eget. S a kérdés az: mihez kezdjen most?
 Most még nem tudja, de érzi, idejében megjön rá a válasz.
 csak a gyerekek tudnak ilyen mélyen, minden álom nélkül aludni. Kint átsöpör a szél a városon, kikergeti az októbert, s a helyébe a hideg, csillagfényes novembert kavarja, az ősz legcsikorgóbb hónapját.