STEPHEN KING
A kaszás képmása
Tavaly hoztuk ide föl, méghozzá nem is akárhogy - mondta Mr. Carlin, miközben megmászták a lépcsőket.
- Persze kézben. Máshogy nem ment volna. Még mielőtt kivettük volna a keretből a szalonban, bebiztosítottuk a Lloyd's-nál. Ez az egyetlen cég volt hajlandó az általunk elképzelt összegért biztosítani.
Spangler nem szólt. Ez az ember bolond. Johnson Spangler pedig már rég megtanulta, hogy a bolondokkal nem kell foglalkozni.
- Negyedmillió dollárra biztosítottuk - folytatta Mr. Carlin, amikor fölértek az első emeleti pihenőre. Ajka félig keserűen, félig tréfásan meggörbült.
- És amit ér, az sem akármennyi.
Zömök kis ember volt, de kövérnek nem nevezhető, keret nélküli szemüveggel és lebarnult kopasz fejjel, ami úgy fénylett, akár egy lelakkozott röplabda. Egy, az első emeleti folyosó mahagóni árnyékait tükröző páncélruha meredt rájuk érzéketlenül. A folyosó hosszú volt, és Spangler hűvös, szakértő tekintettel méregette a falakat és a drapériákat. Samuel Claggert bőségesen szórta a pénzét mindenre, de nem igazán jó ízléssel. Mint az 1800-as évek annyi önerőből feltört iparmágnása, ő sem volt több, mint egy magát gyűjtőnek valló ócskás, olyan vászon szörnyszülemények, szemétbe való regények, drága marhabőr kötésű költészeti antológiák, és iszonyú szoborféleségek nagy műértője, amelyeket ő mind művészetnek tartott. Idefönt a falakat marokkói függönyimitációk borították - az elárasztották talán jobb szó lenne rá -, számtalan (és, semmi kétség, névtelen mesterektől származó) Madonna, karján számtalan glóriás kisdeddel, míg a háttérben számtalan angyal szállongott erre-arra, fura, csavart gyertyatartók, valamint egy rémséges és közönségesen díszes csillár, tetején egy érzékien vigyorgó nimfácskával.
A vén gazember persze beszerzett egy-két érdekesebb darabot is; ez már az átlagolás törvényéből következik.
Így aztán, ha a Samuel Claggert Privát Emlékmúzeum (óránkénti tárlatvezetés felnőtteknek 1 dollár, gyermekeknek 50 cent - undorító) kiállított tárgyainak 98 százaléka szemét volt is, még mindig megmaradt az a két százalék, mint például a Coombs puska a konyhai tűzhely fölött, a különös kis camera obscura a szalonban, no és természetesen a...
- A Delver tükröt egy igazán szerencsétlen… incidens után hoztuk föl ide - szólalt meg Mr. Carlin hirtelen, nyilvánvalóan a lépcső folytatásánál függő, ismeretlen férfit ábrázoló kísérteties arckép ösztönzésére. - Többször is előfordult már ilyesmi - éles szavak, vad kitörések -, de ez alkalommal kifejezetten a tükör elpusztítása volt a cél.
A hölgy, bizonyos Miss Sandra Bates, egy kővel a zsebében jött be. Szerencsére rosszul célzott, így csak a keret egyik sarkát rongálta meg. A tükörnek semmi baja nem esett. A Bates lánynak volt egy bátyja…
- Nem szükséges tárlatvezetést tartania - szólt halkan Spangler. - Jól ismerem a Delver-tükör történetét.
- Lenyűgöző nem? - Carlin furcsán, ferdén pillantott rá. - Ott volt az az angol hercegnő 1709-ben… aztán az a pennsylvaniai szőnyegkereskedő… nem is beszélve a…
- Jól ismerem a történetét - ismételte halkan Spangler. - Engem a megmunkálása érdekel. Aztán még persze ott van a hitelesség kérdése is…
- A hitelességé! - Mr. Carlin fölkuncogott, szárazon, mintha a lépcső alatt egy szekrényben csontok koccantak volna össze. - Szakértők vizsgálták már, Mr. Spangler.
- Akárcsak a Lemlier féle Stradivarit.
- Ez igaz - mondta Mr. Carlin sóhajtva -, de egyetlen Stradivari sem rendelkezett a… Delver-tükör nyugtalanító képességével.
- Igen, ez kétségtelen - felelte Spangler enyhén szemtelen hangon. Belátta már, hogy Carlint képtelen leállítani; a férfi agya tökéletes összhangban van korával. - Kétségtelen.
A harmadik és negyedik lépcsősort csöndben mászták meg. Ahogy egyre közelebb értek a zegzugos épület tetejéhez, úgy vált mind nyomasztóbbá a hőség és a sötétség a felsőbb galériákon. A forrósággal együtt hátborzongató bűz csapta meg, melyet Spangler már jól ismert, hisz egész felnőtt életét ilyen szagban töltötte - az árnyékos sarkokban heverő, hosszú ideje döglött legyek szaga volt ez, a nedves rothadás és a vakolat mögött motozó tetvek szaga. A régiség szaga, ami csak a múzeumokra és a mauzóleumokra jellemző. Elképzelte, hogy ugyanez a szag áradhat egy szűz lány sírjából is, ha már negyven éve halott. Idefönt a műtárgyak egymás hegyén-hátán hevertek, igazi ócskásbolti bőségben; Mr. Carlin átvezette Spanglert a szobrok, megrongálódott rámájú portrék, cikornyás, aranytálcás madárkalitkák és egy ősi tandem szétszerelt vázának útvesztőjén. A szemközti falhoz vezette, ahol egy kettős létra állt a mennyezetben nyíló csapóajtó alatt. Poros lakat lógott az ajtón. Balról egy Adonisz-másolat bámult rájuk kíméletlenül, üres, pupilla nélküli szemével.
Egyik karja kinyújtva, csuklójára sárga táblát akasztottak, melyen ez állt: BELÉPNI SZIGORÚAN TILOS.
Mr. Carlin előhalászott egy kulcscsomót zakója zsebéből, kiválasztott egy kulcsot, majd fölmászott a létrára. A harmadik fokon megállt, kopasz feje halványan derengett az árnyékok között.
- Nem szeretem azt a tükröt - mondta. - Sosem szerettem. Félek belenézni. Félek tőle, hogy egy nap mégis belenézek, és meglátom… amit a többiek is láttak.
- Ők is csak magukat látták - mondta Spangler.
Mr. Carlin beszédre nyitotta a száját, aztán mégsem szólt, csak megcsóválta a fejét, motoszkált egy ideig a feje fölött, nyakát nyújtogatva, hogy a kulccsal pontosan beletaláljon a zárba.
- Ki kéne már cserélni - mormolta. - Ez… a fene!
A lakat hirtelen kipattant, és lefordult a pántról. Mr. Carlin ügyetlenül utánakapott, mire majdnem leesett a létráról. Spangler fürgén elkapta a lakatot, és fölnézett a másikra. A férfi reszketve kapaszkodott a létra csúcsába, arca fehér a barna félhomályban.
- Magát ez komolyan idegesíti, ugye? - szólt Spangler kissé csodálkozva.
Mr. Carlin nem válaszolt. Mintha megbénult volna.
- Jöjjön le - mondta Spangler. - Kérem. Mielőtt még leesik.
Carlin lassan lemászott a létráról, úgy kapaszkodva minden egyes fokba, mintha csak valami feneketlen mélység fölött egyensúlyozna. Amint a lába padlót ért, fecsegni kezdett, akár egy elektromos szerkezet, amelynek elfordítják a kapcsolóját.
- Negyedmillió - mondta. - Negyedmillió dolláros biztosítást kötöttünk, hogy fölhozzuk azt az… izét odalentről ide. Azt az átkozott izét. Még egy külön csigát is össze kellett ácsolni, hogy fölemelhessük a tetőtérbe. És én végig reménykedtem - szinte már imádkoztam -, bárcsak valakinek csúszna ki a kezéből… bárcsak szakadna el a kötél… bárcsak esne le az az izé, és törne szét millió darabra…
- Tényeket - szólt Spangler. - Tényeket, Carlin. Nem olcsó ponyvaregényekre vagyok kíváncsi, nem olcsó bulvárlapok sztorijaira, sem pedig olcsó horrorfilmek rémségeire. Tényekre. Először is: John Delver normandiai származású kézműves volt, aki tükröket készített az úgynevezett Erzsébet kori Angliában. Élete és halála egyaránt érdektelen. Nem firkált a padlójára pentagrammákat, hogy aztán a házvezetőnőjével tüntettesse el, nem gyártott kénbűzös iratokat, vérfolttal aláírás helyett. Másodszor: tükrei a gyűjtők kedvencévé váltak elsősorban finom megmunkálásuk miatt, és mert az általa használt anyag kristályszerkezete enyhén fölnagyítva és eltorzítva láttatott mindent - ez jellegzetes védjegyévé vált. Harmadszor: köztudomású, hogy manapság már csak öt Delver létezik- közülük kettő Amerikában. Értékük felbecsülhetetlen. Negyedszer: ez a Delver, valamint egy másik, amely elpusztult London bombázásakor, bizonyos kétes hírnévre tett szert, ami nagyrészt hazugságokon, túlzásokon és véletleneken…
- Ötödször pedig - mondta Mr. Carlin -, maga egy nagyképű fattyú, nem igaz?
Spangler enyhe megvetéssel nézegette a vak Adoniszt.
- Én vezettem a csoportot, amelyben annak a Sandra Batesnek a bátyja is részt vett, amikor belenézett a maga drágalátos Delver-tükrébe, Spangler. Talán tizenhat éves lehetett, egy középiskolás csoporttal érkezett. Épp a tükör történetét ismertettem, és ahhoz a részhez értem, amit maga is annyira szeret - magasztalni kezdtem a hibátlan megmunkálást, az üveg tökéletességét -, amikor a fiú fölemelte a kezét. "És mi az a fekete paca a bal fölső sarokban? - kérdezte. - Az hibának látszik."
Az egyik barátja megkérdezte, mire gondol, erre a Bates fiú magyarázni kezdett, de félbehagyta. Nagyon közelről belenézett a tükörbe, végsőkig feszítve a vitrint körülvevő vörös bársony védőkötelet - aztán maga mögé pillantott, mintha valakinek a tükörképét látta volna - valakiét fekete ruhában -, aki a válla mögött állt.
"Mintha egy férfi lett volna - mondta. - De az arcát nem láttam. Most meg már eltűnt."
Ennyi volt az egész.
- Folytassa - szólt Spangler. - Már alig várja, hogy elmondhassa, a Kaszás volt az - azt hiszem, ez a szokásos magyarázat, nem? Hogy a kiválasztottak megláthatják a Kaszás képmását a tükörben. Rajta, ember, ne fogja vissza magát. A National Enqurier imádni fogja a sztorit! Meséljen a rettenetes következményekről, és utasítsa el minden magyarázatomat. Később talán elütötte egy autó? Vagy kiugrott az ablakon? Mi történt?
Mr. Carlin kétségbeesett kis vihogást hallatott.
- Magának tudnia kéne, Spangler. Nem elmondta kétszer is, mennyire… hm… jól ismeri a tükör történetét? Egyáltalán nem voltak rettenetes következmények. Soha nem is voltak. Ezért nem szerepelt a Delver-tükör sosem a vasárnapi mellékletekben, mint a Kohinoor gyémánt, vagy Tutanhamon sírjának átka. Ez azokhoz képest túl közönséges. Ugye azt hiszi, bolond vagyok?
- Igen - mondta Spangler. - Most már felmehetünk?
- Természetesen - felelte Mr. Carlin szenvedélyesen. Fölmászott a létrára, és fölnyomta a csapóajtót.
Rövid ketyegés, majd csattanás hallatszott, amint az ellensúly behúzta a sötétségbe, aztán Mr. Carlin is eltűnt odafönt. Spangler követte. A vak Adonisz mit sem tudva bámult utánuk.
A tetőtérben iszonyú forróság uralkodott, és csupán egyetlen pókhálós, sokszögű ablak világította meg, amely piszkos tejszínű derengéssé szűrte a kinti éles ragyogást. A tükör a fény felé fordítva állt, amelynek nagy részét visszaverte, gyöngyház fényű foltot vetítve a szemközti falra. Az egészet egy fakeret rögzítette biztonságosan. Mr. Carlin feléje sem pillantott. Szándékosan nem is nézett arra.
- Még csak egy porfogót sem tett rá - szólt Spangler, láthatólag először fölmérgesedve.
- Olyan ez, mint egy szem - mondta Mr. Carlin.
Hangja még mindig elhalón, üresen szólt.
- Ha szabadon hagyjuk, mindig szabadon, talán megvakul egyszer.
Spangler nem is figyelt rá. Levette zakóját, és a gombokat gondosan befelé fordítva végtelen gyengédséggel letörölte a port a tükör domború felszínéről. Aztán hátrább lépett, és végignézett rajta.
Eredeti volt. Kétség sem férhetett hozzá, és valójában nem is kételkedett benne soha. Tökéletes példája volt Delver páratlan géniuszának. A rendetlen tetőtér a háta mögött, saját tükörképe, Carlin félig elfordult figurája... mind tisztán, élesen, szinte már térhatásúan látszottak. Az üveg enyhe nagyító hatása mindennek még egy leheletnyi görbületet is adott, akár egy negyedik dimenziós torzítás.
Olyan volt…
Gondolta félbe szakadt, és a harag újabb hulláma öntötte el.
- Carlin.
Carlin nem felelt.
- Carlin, maga átkozott bolond, azt mondta, az a lány nem rongálta meg a tükröt!
Semmi válasz.
Spangler jéghidegen pillantott rá a tükörben.
- A bal fölső sarokban le van ragasztva egy folt. Csak nem betörte? Az isten szerelmére, ember, beszéljen!
- Maga a kaszást látja - mondta Carlin.
Szörnyű volt a hangja, teljesen érzéketlen.
- A tükrön sehol sincs ragasztás. Húzza végig rajta a kezét… te jó isten.
Spangler gondosan keze köré tekerte a kabátujját, kinyúlt, és finoman a tükörhöz nyomta.
- Látja? Semmi természetfölötti. Eltűnt. A kezem eltakarja.
- Eltakarja? Érzi a ragasztást? Miért nem szedi le?
Spangler óvatosan elvette a kezét, és a tükörbe nézett. Minden még jobban eltorzult; a helyiség ferde falai őrülten lengeni látszottak, mintha a tetőtér a láthatatlan örökkévalóságba készülne elúszni. Az üvegen nyoma sem volt a sötét foltnak. Hibátlannak látszott. Megvetően konstatálta, hogy hirtelen beteges félelem árasztotta el.
- Ugye hasonlított hozzá? - kérdezte Mr. Carlin.
Arca nagyon sápadt volt, egyenesen a padlóra meredt. Nyakán görcsösen rángott egy izom.
- Ismerje be, Spangler. Mintha egy csuklyás alak állt volna maga mögött, igaz?
- Mintha ragasztószalag takart volna el egy apró repedést - mondta Spangler nagyon határozottan.
- Se több, se kevesebb…
- A Bates fiú tagbaszakadt legény volt - mondta gyorsan Carlin.
Szavai úgy csobbantak bele a forró, mozdulatlan levegőbe, mint kövek a fekete vízbe.
- Mint egy futballista. Feliratos pólót és sötétzöld katonai nadrágot viselt. Félúton jártunk az emeleti kiállítások felé, amikor…
- Rosszul leszek ettől a hőségtől - mondta Spangler kissé nyugtalanul.
Elővett egy zsebkendőt, és most a nyakát törölgette. Szeme apró, rebbenő mozdulatokkal pásztázta a tükör domború felszínét.
- Amikor azt mondta, innia kell egy kis vizet… egy kis vizet, az isten szerelmére!
Carlin megfordult, és vadul Spanglerre meredt.
- Honnan tudhattam volna? Honnan tudhattam volna?
- Van itt egy mosdó? Azt hiszem, mindjárt…
- A pólója… még láttam egy pillanatra a pólóját, amint lefelé ment a lépcsőn… aztán…
- … elhányom magam.
Carlin megcsóválta a fejét, mintha valamit le akarna rázni róla, majd ismét a padlóra meredt.
- Természetesen. Az első emeleten a harmadik ajtó balra, ha a lépcsővel szemben áll.
Könyörgőn nézett föl.
- Honnan tudhattam volna?
De Spangler már le is lépett a létrára. Az megremegett a súlya alatt, és Carlin egy pillanatra azt hitte - abban reménykedett -, hogy leesik. De nem. A padló nyílásán át figyelte Carlin, mint ereszkedik le, egyik kezét a szája elé tartva.
- Spangler?…
De az már elment.
Carlin hallgatta, ahogy elhalkul lépteinek visszhangja, majd teljesen elhal. Amikor csönd lett, hevesen összerázkódott. Megpróbálta lábát a csapóajtó felé irányítani, de mintha megdermedt volna. Csak az utolsó, futó pillantás a fiú pólójára…
Istenem!…
Akárha óriási, láthatatlan kezek húzták volna a fejét, valami arra kényszerítette, hogy fölnézzen. Hiába nem akart, Carlin belebámult a Delver-tükör csillogó mélységeibe.
Semmi sem volt ott.
A szoba számára hűen tükröződött vissza, poros kiterjedése csillogó végtelenséggé változott. Egy Tennyson-vers töredéke jutott eszébe, és ő hangosan maga elé mormolta: "Beteggé tesznek az árnyak" panaszolta Shalott úrnője…"
És még mindig nem tudta levenni a szemét róla, a lélegző csönd fogva tartotta. A tükör egyik sarkából egy molyrágta bölényfej kukucskált rá lapos obszidiánszemekkel.
A fiú inni akart egy kis vizet, az ivókút pedig a földszinti előcsarnokban volt. Lement a lépcső, és…
És sosem tért vissza.
Soha.
Sehová.
Mint a hercegnő, aki miután felcicomázta magát a tükör előtt egy soirée-ra menet, úgy döntött, még visszamegy a szalonba a gyöngyeiért. Mint a szőnyegkereskedő, aki kikocsizott, és csupán az üres kocsit és két szótlan lovát hagyta hátra.
Aztán a Delver-tükör New Yorkban volt 1897-től 1920-ig, amikor is Crater bíró…
Carlin szinte hipnotizálva meredt a tükör sekély mélységeibe. Odalent a vak Adonisz tovább figyelt.
Úgy várta Spanglert, ahogy a Bates család várhatta a fiát, ahogy a hercegnő férje várhatta a feleségét, hogy visszatérjen a szalonból. A tükörbe bámult és várt.
És várt.
És várt.
--------------------------------------------------------------------------------------------
STEPHEN KING
A KOLDUS ÉS A GYÉMÁNT
A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE. Ezt a kis históriát - amely valójában hindu példabeszéd - A New York állambeli Scarsdale-ben élő Mr. Surendra Pateltő1 hallottam. Meglehetősen átdolgoztam, amiért elnézést kérek azoktól, akik ismerik eredeti formájában, amelyben Siva isten és hitvese, Parvati a két főalak.
Uriel arkangyal egyszer borús arccal járult az Úr elé. - Hát téged mi bánt? - kérdezte az Úr.
- Valami nagyon elszomorítót láttam - felelte Uriel, s a két lábfeje közé mutatott. - Ott lent.
- A földön? - mosolyodott el az Úr - Ó! Ott szomorúságban nincs hiány! No lássuk.
Lehajoltak mind a ketten. Mélyen alattuk toprongyos alakot láttak, amint lassan baktatott egy Csandrapur környéki dűlőúton. Nagyon sovány volt, karját és lábát fekélyek borították. A kutyák gyakran utánaeredtek, ugatták, ő azonban egyszer sem fordult meg, hogy szétcsapjon köztük a botjával, még akkor sem, amikor belekaptak a sarkába; csak ment, vánszorgott tovább, jobb lábával óvatosan lépegetve. Egy alkalommal egy sereg szép, jól táplált gyerek rajzott ki, arcán gonosz mosollyal, egy nagy házból, a kövekkel dobálta a rongyos embert, amikor feléjük nyújtotta koldustálkáját.
- Eredj innen, te csúfság! - kiáltotta az egyik. - Eredj ki a mezőre, és halj meg!
Ezt hallván Uriel arkangyal könnyekre fakadt.
- Ej, ej - mondta az Úr, és megveregette a vállát. - Azt hittem, keményebb fából vagy faragva.
- Igen, semmi kétség - felelte Uriel a szemét törölgetve. - De ez az ember mintha megtestesítené mindazt, ami megkeseríti a föld fiainak és leányainak az életét.
- Persze hogy megtestesíti - mondta az Úr. - Ez ugyanis Ramu, akinek ez a feladata. Ha majd meghal, más kapja meg. Megtisztelő feladat.
- Lehetséges - hagyta rá Uriel, s összeborzadva eltakarta szemét -, de nem bírom nézni, amint ellátja. Nyomorúsága sötétséggel tölti el a szívemet.
- A sötétségnek itt nincs helye - mondta az Úr -, úgyhogy kénytelen vagyok tenni valamit az ellen, ami okozza. Nézz ide, jó arkangyalom.
Uriel odanézett, s hatalmas gyémántot látott az Úr kezében, akkorát, mint egy pávatojás.
- Ha egy ilyen nagyságú, és minőségű gyémánthoz jut, Ramunak élete végéig lesz mit ennie, sőt nemcsak neki, hanem leszármazottainak is, hetedíziglen - jelentette ki az Úr. - Ez tudniillik a legkülönb a földön. Nos... nézzük csak... - Térdre ereszkedett, előredőlt, két áttetsző felhő közé tartotta a gyémántot, és elengedte. Aztán Uriellel együtt figyelték, hogyan zuhan lefelé, majd csapódik le annak az útnak a közepére, amelyen Ramu haladt.
A gyémánt olyan nagy és olyan súlyos volt, hogy Ramu feltétlenül meghallotta volna a puffanást, amellyel földei ért, az utóbbi néhány évben azonban sokat romlott a hallása, akárcsak a tüdeje, a háta és a veséje. Egyedül a szeme maradt ugyanolyan éles, mint volt huszonegy éves korában.
Ahogy erőlködve kaptatott felfelé egy emelkedőn, nem is sejtve, hogy valamivel távolabb óriási gyémánt fekszik csillogva-ragyogva a párás napsütésben, Ramu nagyot sóhajtott... aztán megállt, s rátámaszkodott a botjára, mert a sóhajt köhögőroham követte. Mindkét kezével markolta a botját, próbálva átvészelni a köhögőrohamot, s épp amikor már csillapodni kezdett, a bot - mely öreg és száraz volt, s majdnem olyan elnyűtt, mint maga Ramu - egy reccsenéssel eltört, s Ramu a porban találta magát.
Csak feküdt, nézett fel az égre, s azon tűnődött, miért ilyen kegyetlen az Isten. "Akiket a legjobban szerettem, azok mind meghaltak - gondolta -, de akiket gyűlölök, azok bezzeg nem. Olyan öreg és rút lettem, hogy a kutyák megugatnak és a gyerekek meghajigálnak. Az elmúlt három hónapban csak maradékokat ettem, és meg van tíz éve, de talán több is, hogy annak rendje-módja szerint ebédelhettem vagy vacsorálhattam a családommal és a barátaimmal. Folyvást vándorlok, rovom az utakat, otthonom nincs; ma éjszaka egy fa alatt vagy egy sövény tövében fogok aludni, nem lesz fölöttem tető, ami felfogja az esőt. Tele vagyok fekélyekkel, a hátam sajog, és ha vízhez érek, vért látok ott, ahol nem kéne lennie. A szívem éppoly üres, akár a koldustálkám."
Ramu nagy nehezen feltápászkodott, nem is gyanítva, hogy még mindig éles szeme elől alig húsz méter és egy napégette bucka rejti el a világ legnagyobb gyémántját, s felnézett a párás kék égre. - Uram, szerencsétlen vagyok - mondta. - Nem gyűlöllek, de attól tartok, nem vagy a barátom, se senki más emberfiáé.
Miután ezt kimondta, kissé megkönnyebbült, s felszedve eltört botja hosszabbik darabját, tovább botorkált. Ment, mendegélt, s egyre inkább elmarasztalta magát önsajnálatáért és zúgolódásáért.
Mert hisz azért van egy-két dolog, amiért hálás is lehetnék, elmélkedett. - Először is az idő gyönyörű, aztán meg bár sok tekintetben kétségkívül hanyatlottam, látni még ma is jól látok. Ha meggondolom, milyen szörnyű volna, ha vak volnék...
Hogy ezt bebizonyítsa magának. Ramu szorosan behunyta a szemét, és botjával tapogatva, vak ember módjára csoszogott tovább. A sötétség borzalmas volt, fojtogató és megtévesztő. Hamarosan fogalma sem volt már, hogy ugyanabban az irányban halad-e, mint eddig, vagy az út egyik széle felé tart, és egykettőre beleeshet az árokba. A gondolat, hogy mi történik akkor öreg, törékeny csontjaival, megrémítette, de konokul csukva tartotta a szemét, és folytatta útját.
Ez majd kigyógyít a háládatlanságból, vén szamár, mondta magának. A nap hátralévő részében sokszor eszedbe fog jutni, hogy ha koldus vagy is, legalább nem vagy vak koldus, és boldog leszel!
Ramu nem pottyant bele egyik árokba se, de miután túljutott a kaptatón, és elindult lefelé a másik oldalon, valóban jobb felé tartott, s így történt, hogy elkerülte a hatalmas gyémántot, amely ott fénylett a porban; bal lába öt centire sem volt tőle.
Vagy tíz méterrel odébb Ramu kinyitotta a szemét. Ragyogó nyári napfény árasztotta el, és mintha a lelkét is elöntötte volna. Vidáman szemlélte a poros kék eget, a poros sárga mezőket, az út vertezüst szalagját, amelyen bandukolt. Nevetve figyelte, hogyan repül egy madár az egyik fáról a másikra, és bár nem fordult arra, nem látta a közelében fekvő hatalmas gyémántot, elfeledkezett a fekélyeirő1 és a sajgó hátáról.
- Köszönöm, Istenem, hogy látok! - kiáltotta. - Köszönöm, Istenem, hogy legalább ezt meghagytad! Talán látok majd valami becseset az úton - egy régi palackot, amiért pénzt kaphatnék a bazárban, vagy éppen egy pénzdarabot -, de ha nem, a szememet akkor is legeltethetem, az akkor is jóllakik. Köszönöm, Istenem, hogy látok! Köszönöm, Istenem, hogy vagy!
Azzal nagy elégedetten útnak eredt megint, a gyémánt pedig ottmaradt. Az Úr ekkor lenyúlt érte, és visszatette annak az afrikai hegynek a méhébe, ahonnan származott. Aztán, mintha csak utólag támadna ez a gondolata (ha ugyan feltételezhető Róla az efféle utólagos gondolat), letört egy vasfaágat az afrikai bozótosban, és ledobta a csandrapuri útra, mint az imént a gyémántot.
A különbség az - mondta Urielnek -, hogy az ágat Ramu barátunk meg fogja találni, s hátralevő napjaiban ez lesz a botja.
Uriel bizonytalanul nézett az Úrra (már amennyire bárki - legyen az akár arkangyal - ráemelheti tekintetét erre a tündöklő arcra). - Megleckéztettél, Uram?
- Nem is tudom - felelte az Úr szelíden. - Ezt tettem volna?Somogyi Pál László fordítása
VÉGE
AJÁNLOM AZ OLDALT
